Cím nélkül (1960-as évek)

A 20. századi magyar művészet egyik legsokoldalúbb és legtermékenyebb alkotója – festő, grafikus, illusztrátor, szobrász, tanár – volt, életművét azonban eddig csupán szórványosan dolgozta fel a hazai művészettörténet-írás. A húszas évek végén készült munkáin szinte az összes izmus tanulsága felfedezhető. A szürrealisták, a konstruktivisták, az absztraktok, a puristák hatásai hol szintézisben, hol egy-egy irányzat reprezentatív képi megoldásaiban nyilatkoznak meg. Művészetével szervesen kapcsolódott a két világháború közötti, illetve a fordulat évéig (1948) tartó időszak modern művészeti közegébe. A szocialista rendszer (el)ismert művésze volt, a Velencei Biennálék kiemelt és hivatalos művésze, többszörös Kossuth-díjas. A hatvanas években nemcsak műveiben, de személyi kapcsolódásaiban is visszatért az avantgárd gyökerekhez. Hagyatékának jelentős része a 80-as évek folyamán, több lépésben került Vácra, ám számos állami és magángyűjteményben, közintézményben, valamint az elmúlt években aukciókon is fellelhetők Hincz művei.

Hincz először 1926-os európai körútján találkozott az avantgárd irányzatokkal (szürrealizmus, konstruktivizmus stb.). Játékosság, dinamizmus, színritmus, organikus és geometrikus formák, dekorativitás a főbb jellemzői Hincz sajátos izmusának, melyet maga találóan „amőbaizmusnak" nevezett el. Ekkor festett temperaképeivel szorosan kapcsolódott a húszas évek második felében kiteljesedő absztrakt európai irányzatokhoz. Később az itt feltűnő motívumok közül számos visszatér Hincz későbbi nonfiguratív korszakaiban (sok esetben éppen ezért nehéz a Hincz művek pontos datálása). A hatvanas években újraálmodta a húszas években elveszett, vagy éppen soha meg nem született műveit. Az ötvenes évek szürkés, barnás képei után palettája újra kiszínesedett, ekkor készült műveire jellemző a bonyolult képi mondatszerkesztés, a formák nyüzsgése, a sodró erejű formaritmus és új térértelmezés.

A most látható akvarellkép Hincz üvegmozaikjaira emlékeztet, melyeken a tudomány és a technika témája lehetővé tette számára a csaknem teljesen elvont fogalmazást. A rácsos, forgós szerkezetek között megjelenik az egyiptomi festményeken látható dolgozó ember modern jelképe, és mintha a növényi világ is fokozatosan robotszerűvé válna.