Hortobágyi Endre

Börtönviselt édesapja miatt a fiatal Hortobágyit – bár művészi tehetségével messze kimagaslott a kortársai közül – a Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után többszöri próbálkozása ellenére sem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Így innentől autodidaktaként képezte magát. Megismerkedett Molnár Sándorral, akinek hatására 1962-ben csatlakozott a Zuglói Körhöz. Ez a rövid, mindössze hat évet felölelő időszak sem ismertséget, sem elismertséget nem hozott számára, ám annál erőteljesebben hatott festészete alakulására. A hatvanas években több betiltott, illegális kiállításon szerepelt egyénileg vagy a kör más festőivel közösen, A Zuglói Kör felbomlásával Hortobágyi légüres térbe került: sem az 1968- as és 1969-es Iparterv kiállításokon, sem a Csáji Attila által szervezett Szürenon kiállításon nem találjuk. Egyedül a Galántai György rendezte balatonboglári kápolnatárlatok alkalmával állított ki 1973-ban.

 

Tizenkét év teljes elszigetelődést követően fedezte fel őt 1985-ben Andrási Gábor, aki az Óbudai Galériában és az Óbudai Pincegalériában állította ki műveit. Ezt követően, a nyolcvanas évek második felétől 1998-ban bekövetkezett haláláig újabb aktív időszaka következett, amikor összesen öt egyéni kiállításon sikerült bemutatkoznia, melynek legfontosabb állomása az 1996-ban az Ernst Múzeumban rendezett retrospektív kiállítás volt. 

 

A hatvanas évek elején készült képeken sajátosan egyedi festői világot látunk, amely statikus, erős körvonalakkal határolt, egymással kapcsolatban álló, sűrű formákból építkezik. Ezeken a képeken a síkszerű formák, valamint az azok hiányából adódó negatív képmezők párbeszédéből születik meg az a térképszerű formarend, amely ugyan felkelti a tájszerűség érzetét, de kiindulópontja nem a látható természet, sokkal inkább az ötvenes évek végén, illetve a hatvanas évek elején főként diófapáccal, valamint tussal papírra festett formatanulmányok.A franciás absztrakcióból konstruktív elemek fölhasználásával, majd a konstrukciónak a kép vezérlő rendjévé tételével jutott el egy sajátosan egyéni, kemény szerkezetű lírai absztrakcióhoz.

 

Festészete a hetvenes években eleinte a geometria irányába mozdul el: képein az egymástól élesen elváló formákat a síkszerű, homogén színfelületek jelenítik meg, amelyek leginkább az egyensúlyi helyzetekből kimozduló, egymással új viszonyokat kereső geometrikus síkidomok dinamikájában manifesztálódnak. Az erőteljes, élénk színharmóniák ezeket a helyzeteket erősítik vagy ellenpontozzák. Sajnos mindössze néhány ilyen jellegű képet ismerünk. A geometrikus képeket követő időszakban – még mindig a hetvenes évek elején – festészete az organikus formaképzés és a már-már minimalista kolorit irányába mozdul el. Leginkább a zárt alakzatok kapcsolódásai és a bennük rejlő kompozíciós megoldások érdeklik. A barna tónusokkal plasztikusan egymásba fonódó formák egyszerre őrzik a hatvanas évek elejéről származó, síkszerű diófapác vázlatok kompozícióit és haladják meg azokat térszerű hatásukkal, finom tónusátmeneteikkel. 

 

A kilencvenes évek elején Hortobágyi visszatalál a hatvanas évek legelején készített tusés diófapác tanulmányokhoz, amelyeket akkoriban formakeresésre, kompozíciós vázlatok kikísérletezésére használt, ezúttal azonban megnöveli a papír és az ecset méretét; szinte kizárólag tussal, illetve színes tussal dolgozik. A több száz datálatlan – több mint két évtizeden keresztül meglehetősen mostoha körülmények között tárolt – tusfestmény között számos remekmű rejtőzik. Az átlagosan 70 × 50 cm-es méretű, főként álló formátumú monokróm képek közül több tucat önálló festményként is megállja a helyét, de java részük inkább tanulmány, néhány lendületes mozdulattal létrehozott, a harmonikus forma megtalálása érdekében tett kísérlet. Egy-egy megtalált kompozíció többször azonosan vagy egyre letisztultabban ismétlődik a műcsoportban. Bizonyos darabok több méretben, mások több színvariánsban tűnnek fel. Néhányukból pedig nagy méretű olaj-vászon kép készült. A festői eszközök számának minimalizálása ellenére ezek rendkívül változatos művek: a zárt, tömbszerű vagy nehéz ecsetnyomokból épülő kompozícióktól a nyitott, légies, transzparens festékrétegek illanó érzékenységéig ível a skála. Az összetett, már-már szétválaszthatatlan térbeli formáktól eljut a néhány egymással párhuzamos ecsetnyom minimalizmusáig. A megtalált gesztus harmóniájának képei ezek, melyeken a zeneiség: a ritmus és a dinamika is fontos szerepet játszik.