Indiai naplemente (1930 körül)

Sass Brunner Erzsébet, vagy ahogy maga szignálta képeit Magyarországon, Sassné Farkas Böske férjétől, Sass Brunner Ferenctől tanult festeni. Sass Ferenc a nagybányai iskola fény- és színlátását, természetszemléletét adta át tanítványának. Sassné korai képei (melyekből alig néhány maradt fenn) gazdagok voltak színekben és fényhatásokban. Az 1925 és 1929 közti képek egyrészt a természet egyéni átélésű, de alázatos tükröződései, másrészt sokszor természeti élményekhez kapcsolódó belső élmények rokon színvilágú megfogalmazásai. A természet-élmény és a belső élmény, vízió sokszor egymásból fakadnak, és szinte mind a két csoportra érvényes Sassné egyik későbbi mondata: „A természeti jelenségek képeimben a lelkiállapotomat fejezték ki”. A látomások lényege egy „univerzalitás élmény”, amelyben a Nap és Hold, Fény és Sötétség, Isten és Ember, az Univerzum és az egyén mint azonosak jelennek meg.

Sassné és 19 éves lánya (Brunner Erzsébet) 1929 májusában először Rómába, onnan Szicíliába mentek. Itt (a fiatalabb) Erzsébet álmot látott, melyben egy fehér szakállas férfi egy égő mécsest nyújt át neki, azzal a kéréssel, hogy ezt a fényt vigye el a világ minden sarkába. Anyja az álmot hallva úgy érzi, Rabindranáth Tagore szólt hozzájuk, s magyar nyelven, „Tagore - India” címzésű levelükre Tagore valóban meghívással is válaszolt. Egyiptomon keresztül jutottak Indiába. Az elkövetkező években India szinte minden zugát bejárták, tájakat, embereket festettek, ősi szobrokat, épületeket másoltak. Ez tudatos törekvésük, magukba akarták szívni az indiai művészet hagyományait, kultúráját. Útjukat osztatlan elismerés kísérte, a mahárádzsák kézről kézre adták őket. De az ő legnagyobb élményük az, amikor 1934-ben Mahátma Gandhival találkoztak.

A fenti kép Sassné Brunner Erzsébet ún. "ikonikus festményei" közé sorolható, melyeket első indiai útja  (1930-1935) során készített. Azt a különleges természeti jelenséget örökíti meg, amikor a lemenő nap és a nekünk felülről érkező éjszaka összetalálkozik az égbolton. Ilyenkor egészen különleges színekben tündöklik a táj, a növényeket és mesterséges épületeket mintha kékes-lilás ködfátyol borítaná be. Sassnét most is a fény és az élet misztikája érdekli, miközben stílusában az impresszionista és fauves eredményeit ötvözi. Mint Lyka Károlynak írja: „Az én képeim leginkább szimbolikusak, de az indiai fényverődéssel is sokat foglalkozom — a levegőrezgés, szinte árnyék nélküli fényben úszás, komoly és szép probléma [...] A keleti napkelte színszórásában, a komor pálmasziluettekben, a lótuszos tavakban meglátom, megtalálom azt a lényeget, amit a Balaton mutatott meg először. Csendes locsogása, haragos tarajos hullámzása, higany gyémánt-tükre magában foglal minden értéket, felold, felbont minden színt, összpontosít és egyesít.”