Kompozíció (1980)

Nádler István 1958-1963 között járt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol mestere Hincz Gyula volt. Oszlopos tagja volt az 1958-1959 körül alakult Zuglói körnek. A baráti társaság — Bak Imre, Deim Pál, Molnár Sándor, Molnár András, Pikier István, Hortobágyi Endre — bizonyos rendszerességgel találkozott Molnár Sándor  epreskerti műtermébe, később zuglói lakásában. Innen származik a csoport utóbb elteijedt elnevezése. Tevékenységük három részből állt: első feladatként a korszerű művészetre vonatkozó információk előteremtését tűzték ki célul. Érdeklődésük elsősorban az európai avantgarde hagyományra terjedt ki, centrumában az absztrakció különböző útjainak megismerése állott. Olyan „alapkönyvek" lefordítása történt meg ekkor, mint Kandinszkij: A szellemiről a művészetben valamint Pont és vonal a síkon; Klee: Pedagógiai vázlatkönyv, Malevics: A tárgy nélküli világ', Mondrian: Natural reality and abstract reality című munkája. Az önképző kör másik feladatának a különféle stílusoknak nem pusztán elméleti, hanem tényleges, gyakorlat útján történő megismerését és „művelését" tette meg feladatának. Harmadik összetevőként a társaság műteremlátogatásokat szervezett az idősebb generációhoz tartozó, a kiállításokon még szórványosan is csak elvétve látható hazai „absztraktok" művészetének megismerése céljából (pl. Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Kassák Lajos, Martyn Ferenc). A hatvanas évek elején Nádler a lírai absztrakció hatása alatt készítette műveit, amelynek csúcspontja lesz az 1963-as Niké c. kép, amely párhuzamba vonható Pierre Soulages és Jean-Paul Riopelle sötét, lendületesen felvitt színsávjainak dinamizmusával. 

1964-ben Nádler Bak Imrével együtt Franciaországba utazott tanulmányútra, ahol Vence művésztelepén festettek. Látták az azévi Velencei Biennálét, ahol az amerikai pop art aratott hatalmas sikert. Ezután Nyugat-Németországban találkoztak a legújabb új-geometriai irányzatokkal, a minimal arttal, a hard edge-vel. Hazatérve Nádler lépésről-lépésre alakította ki új stílusát. Szakított az informel festésmóddal, és élesen határolt, a személytelenül, belső árnyalás nélkül festett homogén színmezők ütköztetésére épített plasztikai motívumokkal kezdett komponálni. A sík geometriai formák és népművészetből, az archaikus művészetből választott motívumok Nádler képein sajátos mozgások hordozóivá válnak. 1965-1972 között képeit az amerikai Nicholas Krushenick, Allan D'Arcangelo és a japán származású Kumi Sugai művészetéhez kapcsolja, hogy Nádler a motívumainak tradíciója, hanem tárgyi jellege foglalkoztatta. Nádler a hatvanas években fellépő neoavantgárd generáció fontos tagjaként részt vett mindkét IPARTERV kiállításon, a híres R-kiállításon, a balatonboglári kápolnatárlatokon. 1972 végén újabb korszakváltás következik be Nádler művészetében. Olyan geometrikus sorozatműveket hoz létre, melyek egy adott síkgeometriai alaphelyzet mennyiségi változásait dokumentálják. 1972-75 között készített sorozatainak geometrikus képi elemei semmiféle utalást nem hordoznak valamilyen tárgyi motívumanyagra, jelentésük kizárólag a geometriai struktúra mozgásának pontos követése. 

Nádler István életműve organikusan egymásból következő, ennek ellenére egymástól jól elválasztható korszakokból áll. Bizonyos alapelemek és -problémák különféle hangsúllyal állandóan jelennek vannak, míg mások időre eltűnnek, majd ismét visszatérnek. Amiképp Hegyi Lóránd írja: "A szín döntő struktúraalkotó szerepe, valamint „poetizáló" tulajdonsága [...] szinte törés nélkül végigvonul" Nádler munkásságán, hasonlóan a malevicsi paralelogramma-motívumhoz, amely fokozatosan alakul át Niké alakká művein. Ameddig a festői felfogás vagy a térbeliség, síkbeliség érzékeltetésének módja ciklikusan változik, máskor bizonyos elemek (mint a csavart-forma, a plasztikus-átló) csak egy adott periódusban bukkannak fel az életműben. 

Nádler 1972 és 1975 között készült grafikasorozatain dolgozza ki a plasztikus átló motívumát. Először síkból térbe forduló geometriai alakzatként vizsgálja, amely a képfelületet különböző minőségű, egymást térben metsző síkokra bontja. Ezután a formát valóban kivezeti a térbe és plasztikákon köszön vissza. 1977 után festett képeknél a színek kapják a fontosabb képalkotó szerepet a plasztikus átló ábrázolásánál, amelyek - Hegyi szerint - "szín-tárgyat" létrehozó minőségükben maguk köré rendezik a teret, amely ezáltal jelentésessé válik ("szín-tér"), és olyan új viszonyokat hoz létre, amelyet az alkotó aktivitása határoz meg. Az 1980-as Kompozíción látható vörös, fekete, kék és fehér a 10-es, 20-as évek konstruktivista művészeinek színhasználatát idézik. Az átlós szerkesztésnek, konkáv homogén formáknak és a kép  alsó felét betöltő fehérnek köszönhetően Nádler különféle imaginárius tereket hoz létre.