Kék ruhás rokokó herceg (Around 1912)

Gulácsy idegennek érezte magát a 20. század világában, lenézte a technikai civilizációt, taszította őt a modern kor utilitárius szemlélete. Amikor csak tehette, Itáliába utazott; Veronában, Padovában, Sienában s más ódon olasz városkákban szeretett bolyongani. A járókelők csodálkozó pillantásaival, az utcagyerekek gúnyolódásaival nem törődve, reneszánsz öltözékben rótta napestig a keskeny sikátorokat.

Az 1910-es évek fordulóján Gulácsy egy egész korszakot szentelt a francia rokokónak: törékeny alakok egész sora idézi fel Watteau légiesen könnyed, ugyanakkor színpadias kifinomultságú gáláns jeleneteit. A rokokó édeskés, mesterkélt lovagiasságát játékos, gyermeki bájú, ugyanakkor furcsa, irracionalitásba hajló és víziószerű látomásként írja át. A légüres térben elhelyezett alakok karikatúraszerű mozdulataikkal egy marionett résztvevőivé válnak. A rokokó játékba fokozatosan beleszövődik a lélek sötét oldalának feltárására törekvő igyekezet és a tragikus életérzés is. Az elmúlás gondolata és a halál mitikus megidézése borongós hangulatú és expresszív művészi erővel megelevenített víziókba fordul.