Szajna-parti házak (1969)

Ujvári Péter 1960–1966 között járt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol mesterei Bernáth Aurél, Kmetty János voltak. 1968-ban járt Párizsban, hosszabb tanulmányúton volt Svédországban, majd ösztöndíjjal Rómában töltött néhány hónapot. Első önálló kiállítására 1971-ben került sor a székesfehérvári István Király Múzeumban, ahol a főiskola óta eltelt öt év munkáit mutatta be. Kovalovszky Márta ezekről a korai képekről a következőket írta: „Mintha a klasszikus képkompozíciókban egyszerre csak elkezdett volna fújni a szél: egy más kedély éghajlata alatt születő más atmoszférában a világ rendetlenebb lett és elevenebb. És ebben a vidám »huzatban« új életre kelt minden”. Az idézet magába sűríti mindazt, amely Ujházi művészetének lényege. A fanyar humor és abszurditás; az összes (Létező) elem felsorakoztatása (leltárba vétele), majd látszólag önkényes újrarendezése; végül pedig az egyszerre aktuális és kortól független alkotói pozíció (Teremtő) elkülönítése. 

Ujházi életművének jellegzetes vonása a személyesség (otthonosság) és kívülállás kettősége. Mindez megjelenik a különböző nézőpontok szimultán szerepeltetésében, a sajátos térképzésben, a magányos alakokban, és vele szemben az arctalan valós vagy elképzelt emberközösségek rendezetlen tömegében. Várnagy Tibor szerint ujházi tekintete a kívülálló pillantása, alkotása pedig a meglátottak naplószerű rögzítése. Ujházi utazásait, személyes élményeit is rendszeresen művekkel dokumentálta, ciklusokba csoportosította (pl. Nadapi-képek, Paris-, New York- vagy Lisszabon-sorozatok). A Szajna-parti házak (1969) egészen korai műve, amellyel egyszerre idézi ősinek, a 20. század nagy festőinek modern párizsi képeit, de már előrevetíti későbbi alkotásainak figurális, rajzos kalligráfszerűségét. Leíró, elbeszélő jellegű formanyelve sajátosan könnyed, már-már gravitáció nélküli. Egyféle 20. századi "impresszionizmus", ahogy (velük szemben) fáradt színeit gyors mozdulatokkal az alapra veti, meg-meghagyva annak eredeti narancsos-barnás színét.

Iróniával fűszerezett, elbeszélő festészetében egyszerre íródik a történelem és a mindennapok krónikája. Képeinek sajátos, több nézetből összerakott térképzete a hetvenes évek közepén szinte szükségszerűen vezeti el a művészt az asszamblázshoz, a dobozok világához, majd a nyolcvanas években a kollázsolt, térbeli papírmunkákhoz, a leporellókhoz, hogy aztán a kilencvenes években a szobrászat felé fordulva, megszülessék egy groteszk kerámiapanoptikum.