Tavaszi virágok (1947)

Undi Carla az Iparművészeti Főiskolára járt, és az elsők között volt, aki ösztöndíjasként került Gödöllőre. 1904-től szerepelt tárlatokon hímzéseivel, párnáival, 1908-tól állította ki a gödöllőiekkel. Testvéreivel ellentétben, Carla a művésztelep állandó tagja lett, és a szövőműhely alkalmazottai közé tartozott. Ekkor ismerte meg Sidló Ferenc szobrászt, akivel 1911 nyarán összeházasodtak, majd 1912-ben Gödöllőről a budapesti Százados úti művésztelepre költöztek. Jelentősebb kiállításai: 1909-ben a gödöllőiekkel a Műcsarnokban, 1912-ben Faragó Gézával a Nemzeti Szalonban.

Az Undi testvérek a századforduló körül felbukkanó „dekorátor-művészek" közé tartoztak, akik a művészetek szintézisének eszményét követték. Művészetükben a szecesszió ornamentikáját és a népművészet motívumait ötvözték. Műveikben érvényesült az az új szemlélet, mely a művészetet a használati tárgyhoz közelítette, követve az esztétikai funkcionalizmus felújított elvét, miszerint ami hasznos az szép is. Undi Carla iparművészeti és monumentális munkáiban is népművészeti motívumokat dolgozott fel, és népszokásokat örökített meg. Hímzésein, fafaragásai, freskóin, faldíszein vagy szőnyegein a népművészeti motívumokat jellemzően vastag kontúrvonalakkal körbezárt színsíkokba rendezi.

Ugyanez mondható el Undi Carla tájképeiről, virágcsendéleteiről, melyeket a kedvelt technikájával, akvarellel készített. A Tavaszi virágcsokor (1947) c. képen noha a korai akvarellekkel szemben a kontúr megvékonyodott, de továbbra is szerepet kap, hiszen a színfoltokat egymástól élesen elhatárolja, és a kígyózó vonalak vezetik a szemet. A vonaljáték egysége, a tiszta színek és a kontúrvonalak közé zárt egységes színfoltok, az összegző, dekoratív forma a francia cloisonizmushoz (szintetizmushoz) közelíti Undi Carla művét, amely akár egy üvegablak terve is lehetne.