Naiv művészet & primitivizmus

Naiv Művészet & Primitivizmus

 

A naiv művészetet általában olyan vizuális művészetként határozzák meg, amelyet olyan személy hoz létre, aki nem rendelkezik a hivatásos művész által megszerzett formális oktatással és képzettséggel (anatómia, művészettörténet, technika, perspektíva, látásmód terén). Ha ezt az esztétikát egy képzett művész utánozza, az eredményt néha primitivizmusnak, pszeudo-naiv művészetnek vagy műnaiv művészetnek nevezik. Ellentétben a népművészettel, a naiv művészet nem feltétlenül egy különálló populáris kulturális kontextusból vagy hagyományból ered; sőt, legalábbis a fejlett gazdaságokban és a nyomdai forradalom óta elkerülhetetlen a helyi képzőművészeti hagyomány ismerete, mivel az elterjedt a népszerű nyomtatványokon és más médián. A naiv művészek tisztában vannak a „képzőművészeti” konvenciókkal, mint például a grafikai perspektíva és a kompozíciós konvenciókkal, de nem tudják ezeket maradéktalanul kihasználni, vagy úgy döntenek, hogy nem. Ezzel szemben az outsider art (art brut) olyan alkotásokat jelöl, amelyek hasonló kontextusból származnak, de csak minimálisan érintkeznek a mainstream művészeti világgal.

 

 

A naiv művészetet gyermeki egyszerűsége és őszintesége miatt ismerik fel, és gyakran utánozzák is. Az ilyen jellegű festmények jellemzően lapos megjelenítési stílussal rendelkeznek, a perspektíva kezdetleges kifejezésével. A "naiv művészet" egyik különösen nagy hatású festője Henri Rousseau (1844–1910), egy francia posztimpresszionista volt, akit Pablo Picasso fedezett fel. A fogalom meghatározása és a szomszédos kifejezésekkel, például népművészettel és kívülálló művészettel való „határai” némi vita tárgyát képezték. A naiv művészet általában a képzőművészet formáira – például festményekre, szobrokra – használt kifejezés, de autodidakta művész készítette, míg a gyakorlati felhasználású tárgyak a népművészet alá tartoznak. De ezt a megkülönböztetést vitatták. Egy másik használható kifejezés, különösen a festményekre és az építészetre vonatkozóan, a „tartományi”, alapvetően olyan művészek munkáira használatos, akik valamilyen hagyományos képzésben részesültek, de munkájuk nem szándékosan elmarad a fővárosi vagy udvari normáktól.

 

 

Magyarországon a környező országokhoz képest némi késéssel, a hatvanas évek második felében kezdődött el a naiv művészet újrafelfedezése, a századeleji, a két világháború között alkotó naivak munkáinak felkutatása, összegyűjtése s a kortárs naiv művészek festményeinek, rajzainak, szobrainak bemutatása, elemzése. Egy szakszerűen és nagy szeretettel összeválogatott 30-as évekbeli kollekció, a Patai-gyűjtemény megvásárlásával a hatvanas évek végén megalapozódott a Magyar Nemzeti Galéria naiv gyűjteménye. Ezzel párhuzamosan jött létre és gyarapodott a Népművelési Intézet gyűjteménye is. 1976-ban pedig Kecskeméten a Katona József Múzeum létesítményeként megnyitották a Magyar Naiv Művészek Múzeumát, amely megkapta az előbb említett két gyűjteményt, és azóta is rendszeres vásárlásokkal gyarapítja anyagát.

 

 

A magyar naiv művészet történetében három korszakot különböztethetünk meg: a századvégtől az első világháborúig terjedő periódust, a két világháború közötti időszakot s végül a hatvanas évek közepén kezdődő legújabb szakaszt.

 

 

György Szalmás Béla kisméretű képeit fáradhatatlan díszítőkedvvel, keleti miniatúrákhoz hasonló aprólékossággal dolgozza ki, apró virágokkal, dekoratív ecsetvonásokkal borítva be a felület minden négyzetcentiméterét. Motívumait szőnyegmintaszerűen teríti a síkba, nem ismer sem tér-, sem világítási problémákat; finom temperaszínei régi sienai mesterek áhítatos harmóniáira emlékeztetnek. A század második évtizedében indult el alkotói útján egy különös, bizarr fantáziájú festő, rajzoló, szobrász, Mokry Mészáros Dezső, aki egy svájci kereskedő és gyűjtő jóvoltából becsavarogta Európát és Ázsiát. Első periódusának expresszív-vizionárius képein egy szorongással teli, fantasztikus világ elevenedik meg. Második korszakában, a két világháború közötti időszakban, műkedvelő régészkedésétől is bátorítva őslényeket, ősembereket fest. Harmadik, leginkább naivnak nevezhető periódusában kerámiatálakra festette a régi paraszti világot megörökítő képeket. 

 

 

A magyar naiv művészek jelentkezésének második korszaka szélesebb sodrású, többékevésbé mozgalommá nőtte ki magát. A naiv alkotók zömét a falu adta. A népi alkotóknak a felfedezője és propagátora egy jószemű, jóízlésű, de egy kissé kalandor szellemű újságíró, Bálint Jenő volt, aki kiállításszervezőként és műkereskedőként is tevékenykedett. Ő fedezte fel többek között a későbbi neves népi festőt, Benedek Pétert, akinek 1923-ban  kiállítást rendezett az Alkotás Művészházban. Bálint 1934-ben nagyszabású kiállítást szervezett az általa felfedezett népi festők és szobrászok munkáiból a Nemzeti Szalonban. A kiállítókat „őstehetséggek”-nek nevezték. A korszak legjelentősebb naiv festője Süli András volt. Süli birodalma a családi ház és udvara, a paraszti élet kis jelenetei. A messzi városok iránti kíváncsiságról vallanak a folyón úszó tutajokat, hajókat, a vidáman pöfékelő, hosszú kocsisorokat húzó gőzösöket és az országutakat benépesítő gépkocsikat ábrázoló festményei. Süli világa a felhőtlen idill világa. A belső látású naiv realisztikus alkotásmód kiemelkedő képviselői Gajdos János és Győri Elek. Epikus mesélőkedvük, fogalmi képi gondolkodásuk némileg rokonítható azzal a szemlélettel, amely Brueghel Gyermekjátékok és Flamand közmondások című képeire jellemző. Festményeiken olykor egy fél falunyi figura nyüzsög, tevékenykedik. A 40-es, 50-es években mindketten átfejlődtek a hivatásos művészet naturalisztikus-realisztikus irányzataiba.

 

A hatvanas évek közepén kezdődő harmadik periódusban falusi és városi paraszti, munkás és polgári környezetből jövő alkotók jelentkezése egyaránt megfigyelhető. Kifogyhatatlan élménybőség jellemzi Csordás Ferenc nyugdíjas kádármestert: naiv szobrai a hajdani falusi élet figuráit, epizódjait elevenítik fel, de a múlt mellett a mát is eleven fantáziával idézi meg. Pethő János makói és Kiss Anna marosvásárhelyi naiv festő képein a paraszti múlt emlékei elevenednek meg. A Brüsszelben élő, de évente hazalátogató Palotay Nikolett festményein részben hazai élmények, Balatonparti és budapesti emlékek fogalmazódnak meg, részben új otthona, Belgium, a kis- és nagyvárosi élet apró jelenetei késztetik alkotásra. A Rómában élő Dallos Marinka festményeire is kettős, hazai és olaszországi inspiráció jellemző. Török Sándor bizarr, meseszerű lényeket, halfarkú madarakat, hatlábú emlősöket, madárembereket, sokfejű, soklábú, polipszerű lényeket ábrázol, amilyenek csak az emberiség történetének hajnalán, a mítoszok korában születtek. De Török nem másolja ezt az ősi hiedelemvilágot, mítoszait önmaga teremti. Még bonyolultabb, sokrétűbb alkotói egyéniség Balázs János cigány származású festő. Naiv és expresszív vizionárius képeket egyaránt találunk művészetében. Balázs megpróbálja a világot a naiv szemlélet boldog idillizmusával nézni, de ez a harmónia mihamar felborul. Festményeinek többségén a kirobbanó belső indulat sodró erejű víziókat teremt. Balázs alkotói világában egyfajta panteisztikus szemlélettel zsúfolódik egymáshoz ember, állat és vegetáció. Művészete az emberi lét alapkérdéseit, a születés és elmúlás körforgását idézi meg, s az emberi lét értelmét kutatja.

 

 

Gyovai Pál rusztikus kőszobrai a történelem előtti kultúrák bálványaival rokoníthatók. Orbán István szobrainak sokaságából egy népi „Comédie Humaine” bontakozik ki. Figuráit hol kétszeresre nyújtja, hol felényire nyomja össze, úgy, ahogy a kifejezés, a mondandó kívánja. Szőrös József szobraiban a realisztikus megfigyelés és az expresszivitás keveredik.. Demeter Domonkos éslakai földműves kőszobrai időtlenséget és szuggesztív erőt sugároznak.