Csendélet kék vázával (1931)

Egyik olasz kritikusa „pittice viaggiatrice”-nek, vagyis utazó festőnőnek nevezte Lehel Máriát, aki több mint harminc éven át élt Olaszországban. A megállapítás nemcsak azért találó, mert szinte keresztmetszetében mutatja meg Lehel Mária fordulatokban gazdag, mozgalmas pályafutását, hanem sejtet valamit abból a nyugtalan önkeresésből is, amellyel a művésznő már fiatalon is önnön festői nyelvének a megtalálására törekedett.

Lehel Mária 1906 és 1914 között tanult Nagybányán, előbb Ferenczy Károly, utóbb Iványi-Grünwald Béla tanítványaként. Itt ismerte meg 1906 körül Lehel Ferencet, későbbi férjét. 1911-ben meghívottként részt vett a Nyolcak első kiállításán. Az I. világháború után a pasztell-technika szinte kizárólagossá vált nála. 1924-ben családjával Párizsba költözött, ahol megismerkedett Marc Chagall-lal és Jules Pascin festőkkel. Kiállításai voltak a világ úgyszólván minden nagyvárosában Londontól Rómáig és São Paulóig. Párizsban a századelő modern festészetét tanulmányozta, Matisse követője volt. Képeire jellemző a színek rendkívüli gazdagsága, az árnyalatok egymásba simulása. Az olasz állam több képét megvásárolta a milánói és a génuai múzeum részére. 1944-ben kiállított a Fészek Klubban. A II. világháború alatt majd félszáz képe lett áldozata a bombázásoknak. 1946-ban Genovában telepedett le, és haláláig festőként bejárta egész Európát. Életében Magyarországon már csak egy kiállítása volt, 80. születésnapján, 1969-ben mutatták be munkáit a Kulturális Kapcsolatok Intézetében.

Lehel Mária pályája elején a posztnagybányai vagy posztimpresszionista stílust képviselte. De a húszas évektől, különösen miután kiköltöztek Párizsba, az École de Paris irányzat elveit építette be a művészetébe. Műveinek jellegzetessége a színnyomások véletlen eltolódásain, a körvonalak határai közül kilépő színfoltokon alapul. Lehel a fátyolosságukban is tüzelő pasztellszínek szerelmese. A Csendélet kék vázával (1931) az olaszországi Peveragno-ban készült. A kompozíció elsősorban a színre épít, a lágyan egymásba mosódó komplementer színeken, a kék-zöld-lila-sárgaszínakkordokon, amelyek mögött a könnyedén rezdülő vonal játékos eltolódása ellenére sem hiányzik az egységbe foglaló erő. Ha a technika nem is, az elv Raoul Dufy munkásságával köti össze.