II. Rákóczi Ferenc (1910 körül)

„Egy körzőhöz volnék hasonlatos, amelynek acélcsúcsa Rozsnyóba van szúrva, a ceruzás vége pedig Pesten írja a magyar kultúrtörténet számára betűit, ha ugyan a feledékenység gummija ki nem törli őket"— írja önmagáról Tichy 1913 körül. Tichy Gyula 1879-ben született, iskoláit Rozsnyón végezte. 1898-ban jelentkezett a Mintarajziskolába, ahol Gyulai László, majd Székely Bertalan vezetése alatt sajátította el a rajz és festés mesterfogásait. Noha Nagybányán csak két hetet töltött, revelációként hatottak rá az ott látottak és tapasztaltak. A század elején Velencében kétszer is megfordult. Utazásának ekkori emlékei friss, üde, fénnyel telített apró akvarellek, melyek a verőfényes tengerpart és kikötő részleteit örökítik meg a nagybányai hetek impresszionista hatásának továbbgyűrűzését tükrözve. Tichy Gyula műveivel először közvetlenül a főiskola elvégzése után szerepelt a főiskolások munkáiból rendezett kiállításon a Nemzeti Szalonban. Korai festészetére Böcklin, Stuck, Mucha és Klimt hatott, dekorativitásban, formavilágban és formaképzésben a szecessziót követte. Készültek azonban posztimpresszionista, már-már pointilista alkotások is tőle. is. Bibliai, mitológiai és irodalmi fogantatású témákat dolgoz fel többnyire kartonokon egyéni kompozíciókkal és felfogásban.

1904-ben tanári állást vállalt Budapesten, de egészségének romlása miatt egy évvel később hazament Rozsnyóba. Miután erőre kapott, új erővel fogott neki a festésnek és kísérletezésnek. Ekkor talált rá egyéniségének legmegfelelőbb technikára, a temperafestésre, amely stílusfordulatot eredményezett a művészetében. Irodalmi indíttatású művei mellett megjelentek a történelmi témájúak, melyekre a dekorativitás, a mély, bársonyos színek használata, a szecessziós síkszerűség jellemző. Ugyanakkor a századelő magyar világának borongós atmoszférája is jellemzi e műveket. Hasonlóakat tapasztalt maga is, mivel úgy érezte sehol sem látják szívesen. (A Műcsarnok elutasította képeit, a gödöllőiek látogatását nem úgy fogadták, ahogy elvárta volna.) Belépett azonban a KÉVE-be művészegyesületbe, melynek aktív tagja maradt élete végéig. A KÉVE kiállításai nyújtják számára elsősorban a nyilvánossággal, a nagyközönséggel való találkozás lehetőségeit, egyben a sikert is.

1908 körül Tichy közelebb került a népművészethez, mely ezután művészete minden műfaját érinti. Eleinte az idealizált magyar hősöket, kurucokat és vidéki parasztvilágot jelenítette meg, 1909-től azonban mindinkább a vidék igazi arcát ábrázolta művein, szerető szimpátiával. A II. Rákóczi Ferencet bemutató festménye is utóbbiakhoz sorolható. Az egykori magyar főnemest és erdélyi fejedelemet, a róla elnevezett szabadságharc vezetőjét Tichy nem idealizálja, nem csata közben vagy nemesi öltözékében és attribútumaival ábrázolja. Hanem főúrak, katonák társaságában, akik fáznak, arcuk kifejezéstelen. Rákóczi életében Rozsnyó igen fontos szerepet töltött be. Itt hozták meg a Habsburg-ház trónfosztásáról szóló döntést 1707-ben, amely döntést ugyanebben az esztendőben a híres ónodi országgyűlésen ki is hirdették. Mindez azért történt így, mert abban az évben rendkívül hideg volt a tél, amely egyébként a Rozsnyóra meghirdetett országgyűlést is meghiúsította. A fejedelem a bányakamara épületében lakott, amely ma is áll. Rákóczi számos külföldi uralkodónak innen címezte diplomáciai levelezését, innen osztotta hadiparancsait, itt találkozott a közelebbi megyék küldötteivel.

Tichy festménye feltehetően az említett téli eseménynek állít emléket. Így megmagyarázza, hogy miért állnak a hideg hóban lovak nélkül, úgy tűnve, mint akik várakoznak. Talán épp itt engedték útjára a döntéssel a hírnököt, vagy épp az ő megérkezését várják.