Castelnuovoi utca (1918)

1921-ben egy róla szóló cikkre válaszul Remsey Jenő megjelentette válaszlevelét a Nyugat című folyóratban. Ebben életprogramját a következőkben foglalta össze: "Nagy, dekoratív (monumentális) stylusban — melynek alkotó elemeit az ős chaosból magam akartam minden segítőtárs nélkül kikovácsolni — kifejezni életem nagy, visionikus reminiscentiáit [...] Visióimnak stylusban való kivetítését megkezdettem tehát, olyanformán, ahogy azt az első festő ősök tehették. Én tehát elmondhatom, hogy az én művészetem lelkem ősanyagából szűzen, ősnemzés útján jött létre, — tehát igazi primitív művészet. Természetesen azért egy ily művészet még sincs mintaképek nélkül. [...] Az én mestereim, példaképeim, a magukból óriáserővel stylust teremtő titánok voltak, — akiknek munkái mindig elsődleges hatásúak, annyira, hogy senki előképekre nem emlékeztetnek. Michelangelo, Tintoretto, Dürer, Cranach, Breughel, Botticelli, —s különös lesz, amit most mondok, Axeli Galion, ez az ős-kovács". Azért kényszerült védekezésre, mert a kritikusok nem értették színeinek és formáinak már-már geometrikus formákra való stilizálását, tömörítését, "priitivizmusát". 

Remsey festői indulásának szecessziós hangvétele szociális érzékenységgel párosult az 1900-as és 1910-es években. (pl. A bánffyhunyadi koldus, A babacsináló asszony, Sebesültek, A gyár, A Moloch, A város, Proletárok, A Tőke). Az első világháború kitörésekor katonaként testvérével együtt besorozták. Jenő az orosz frontra, Zoltán az olasz frontra került. Jenő utász sorkatonaként vonult be, majd hadifestőként dolgozott a sajtóhadiszálláson. A Castelnuovoi utca (1918) már a háború végén készült, és egy merész kompozíciót mutat, amenyiben Remsey tudatosan beleszerkesztette a villanypóznát a kép baloldalára. Körülötte csupán a sivár fal és az azonos színű üres út fut, míg a térelválasztó túloldalán burjánzik a természet és magasba törnek az emberiség emlékei, középpontjában a középkori templomtoronnyal.