Indiai táj (1932)

Sass Brunner Erzsébet, vagy ahogy maga szignálta képeit Magyarországon, Sassné Farkas Böske férjétől, Sass Brunner Ferenctől tanult festeni. Sass Ferenc a nagybányai iskola fény- és színlátását, természetszemléletét adta át tanítványának. Sassné korai képei (melyekből alig néhány maradt fenn) gazdagok voltak színekben és fényhatásokban. Az 1925 és 1929 közti képek egyrészt a természet egyéni átélésű, de alázatos tükröződései, másrészt sokszor természeti élményekhez kapcsolódó belső élmények rokon színvilágú megfogalmazásai. A természet-élmény és a belső élmény, víziók sokszor egymásból fakadnak, és szinte mind a két műcsoportra érvényes Sassné egyik későbbi mondata: „A természeti jelenségek képeimben a lelkiállapotomat fejezték ki”. A látomásainak lényege egy „univerzalitás élmény”, amelyben a Nap és Hold, Fény és Sötétség, Isten és Ember, az Univerzum és az egyén mint azonosak jelennek meg.

Sassné Brunner Erzsébet 1930 telén érkezett lányával Indiába, és hamarosan Calcuttában, majd Santinikentanban telepedtek le. Santiniketan ez idő tájt a modern indiai festészetnek is ihletadó központja. Abanindranáth Tagore (a költő unokatestvére) és Nandalal Bose az ún. „bengáli iskolának” hangadói rokonszenvvel fogadták képeit és művészi elgondolásait. A magyar művész pedig az ő törekvéseikkel ismerkedett, és megpróbálta az indiai természet és a jelentősen különböző, eltérő művészeti tradíció önmagába való átlényegítését. Mint Lyka Károlynak írja: „Az én képeim leginkább szimbolikusak, de az indiai fényverődéssel is sokat foglalkozom — a levegőrezgés, szinte árnyék nélküli fényben úszás, komoly és szép probléma ... A keleti napkelte színszórásában, a komor pálmasziluettekben, a lótuszos tavakban meglátom, megtalálom azt a lényeget, amit a Balaton mutatott meg először." Az Indiai táj (1932) Sassné panteista, meditációs képeinek sorába tartozik, amelyeket  első indiai körútja (1930-1935) során készített, és kiválóan példázza a levélben leírtakat. Lányával minden nap többször meditáltak Indiában. A reggeli szertartások közé tartozott a felkelő Nap köszöntése, majd fürdés-megtisztulás a tóban. Ezekről későbbi képei is árulkodnak [pl. a Mystic India című könyvükben reprodukált Lotus tó Holdkeltekor  (1933), Buddha meditációja (1935), Nirvana (1935)]. Sassné a meditációs gyakorlatnak megfelelően a még elviselhető világosságú napkorongra koncentrálva próbálja a fény, a fényesség, a „megvilágosodás” lényegét átélni és képbe foglalni. A lemenő Nap és a felkelő Hold révén a színek mintha kiégnének, egészen neonos- vagy fémhatásúvá válnak, amely a látomás jelleget erősítik. Emellett az Indiai táj emlékeztet a fotónegatívra, amely a valósággal ellentétes tónusokban jeleníti meg egy adott képet. 

Sassné Brunner ismerte Tagore-t és az indiai függetlenségi harc megannyi hősét. Többször találkoztak India nagy vezetőjével, Gandhival, aki kimondottan ragaszkodott hozzájuk. Sassné ezt az élményt festőileg is megragadta. A „Gandhi esti imádsága” c. festmény nagy becsben áll az Indiai Nemzeti Galériában. Gandhi portréját pedig Brunner Erzsébet festette meg a mahátma nagy megelégedésére.