Várakozók (1941)

A Képzőművészeti Főiskolán a Munkácsy hagyományokat tovább adó Révész Imre növendéke volt. Vele járt 1918-ban Nagybányán is, mint harmadéves művésznövendék. Mégis Benkhard Ágostot vallotta mesterének, akinek négy évig tanársegédje volt az újjászervezett Főiskolán. 1921 és 1927 között a nyarakat a miskolci művésztelepen töltötte. A főiskolai tanársegédi állás mellett 1922-ben elnyerte a KÉVE művészegyesületnek a díját „Diákotthon” című képével. A festményt Budapest székesfőváros vásárolta meg. 1924-ben „Tájkép” című olajfestményével nyeri meg ismételten a Kéve nagydíját, mely ez alkalommal mostmár egymillió korona. A következő évben a Kéve rendes tagjai közé választja. A fiatal nyíregyházi művész csillaga egyre emelkedett, városok vásárolják képeit, 1927- ben a Szépművészeti Múzeum vásárolja meg egy képét, 1928-ban pedig elnyeri a Nemes Marcel díjat, mi kéthónapos olaszországi tartózkodást tett lehetővé. 1931 novemberében megrendezi első kollektív kiállítását. Sajnos, az 1932—35 közötti évekből Barzónak nem ismerjük jelenleg egyetlen munkáját sem. A szerényen háttérbe húzódó művészre 1937-től a szakmai közvélemény ismét felfigyelt. Nyaranta többször volt Tihanyban, Szentendrén is járt. 1940- ben az UME-val állított ki. 1944-es gyűjteményes kiállításának megnyitása napján vonultak be a német csapatok Budapestre, érthető okból a kiállításnak nem volt visszhangja. Ezután a könnyen csüggedő, önmagában is kételkedő művésznek nem volt már ereje, kedve a további munkához. 1953-ban bekövetkezett haláláig alig alkotott.​ 

Barzó korai korszakában posztnagybányai stílusban alkotott, majd az olaszországi tanulmányútja után őt is megérintette a neoklasszicizmus. A harmincas évek derekán egy időre visszovonult a folyvást kételkedő művész. Ezután a derű eltűnt művészetéből. Magas horizontú dombos tájai, sejtelmes erdői, izgatott, nyugtalan, vagy melankolikus átírásai a természeti élménynek. Falurészletei komorak, szinte vészjóslóak. 1939-től kezd pasztellképeket készíteni, feltehetően anyagi okokból. Parasztjai elgyötörtek, reménytelenek és eldurvultak. A kréta mesteri kezelése jellemzi, kezdetben kontúros később egyre inkább foltfelülettel megoldott képei erőteljesek és finomak. Vonalvezetése szenvedélyt és nyugtalanságot, semleges szürkéi, fanyar barna és fekete színei reménytelenséget szuggerálnak. A színeket egyre erősebben fogja vissza, de a fedőfehérrel csodálatos gyöngyház-színeket képes kihozni. Legtovább a narancsszínhez, olajzöldhöz ragaszkodott, ezekkel egészen szokatlan egyéni színakkordokat tudott megütni, ahogy a Várakozókon is látható. Vannak krétarajzai, melyeken ezeket, vagy csak egyiket használja feketével. Legérettebb pasztelljein a színfoltok függetlenek a kontúroktól, a finom vonásoknak csak jelző értékük van, mégis csodálatosan találóan tudja az a néhány elszabadult vonás az érzéseket szárnyra bocsátani.