Két ablakos házfal (1935)

Vajda Lajos korai halála miatt szűkre szabott művészetének legfontosabb kulcsszavai: a szláv és magyar népművészet, a szláv ikonfestészet, a szürrealizmus és konstruktivizmus, a montázs vagy a szovjet avantgárd film, a Bartók-módszer (hagyomány és progresszió), végül Párizs és Szentendre.

Vajda Lajos 1908-ban született Zalaegerszegen. A család az I. világháború során Szerbiába költözött, majd 1923-ban Szentendrén telepedett le. Vajda 4-5 éves korától rajzolt rendszeresen, első jelentős művét 17 évesen alkotta meg, amelyen magát öntudatosan, fején sapkával ábrázolja. Szentendrének izgalmas történelme van, megfordultak az illírek, kelták, rómaiak, majd a honfoglaló magyarok. A középkorban már éltek itt szerbek, de igazán a 17. század végén honosodott meg nagyobb csoportjuk, amikor török elől a Balkánról a hazánkba menekültek. A 18. század folyamán építették azt a hét görögkeleti templomot, amely ma is sajátosan meghatározza a város hangulatát.

Vajda kamasz évei szorgalmas munkával és önképzéssel teltek. Ekkortájt került csonttuberkulózissal kórházba, és műtétek sorát végezték rajta, amelyek végleg nyomot hagytak egészségén. A főiskolára 1928-ban került, ahol Csók István növendéke lett. Néhány társával együtt megalakították a progresszív fiatal művészek csoportját (Hegedűs Béla, Kepes György, Korniss Dezső, Schubert Ernő, Veszelszky Béla). Világnézetük alapján baloldaliak, művészi irányelvükben pedig konstruktivisták, és kapcsolatba kerülnek a Kassák-körrel. Azonban a társulatot a főiskoláról eltanácsolták, legtöbbjük külföldön folytatta.

Vajda 1930-tól három és fél évig Párizsban élt, ahol megismerkedett a legújabb modern irányzatokkal. Különösen a szürrealizmus, valamint a francia és szovjet avantgárd film keltette fel az érdeklődését. Mégis Kandinszkij és Malevics képviselte irányokat vélte a legprogresszívebbeknek. Vajda a párizsi évek alatt nem rajzolt és festett, hanem fotómontázsokat készített. Ezekben fejlesztette ki egyedi szürrealista alkotótechnikáját, amelyekben egyben felhasználta a fotó és a film tanulságait, különösen a montázs-technikát.

Párizsból hazatérve, Vajda csalódott a képzőművészet hazai helyzetén. Csak a zenében talál az övével rokon törekvésekre. A modern magyar zene párhuzamosan fejlődött a leghaladóbb külföldi irányzatokkal Bartóknak és Kodálynak köszönhetően, aki a magyar és szomszédos országok népdalaiból vett ősi dallamszerkezeteket és motívumokat modernizálták munkáikban. Vajda ugyancsak  a hazai és a környező népművészeti hagyományban kereste képzőművészetünk megújulási lehetőségeit. 1935-ben Korniss Dezsővel együtt neki fogtak saját motívumgyűjtésükbe Szentendrén és Szigetmonostoron. A két fiatal művész makacs céltudattal rajzolgatja a sokszor roskadozófélben levő régi házakat, templomokat, s kapuk, kutak, temetők különféle motívumait. Ezeket az egyszerű alapelemeket később mind megtaláljuk Vajda Lajos egyre bonyolultabban szerkesztett vonalrajzain. 

Az első szentendrei időszak (1935-1936) művészi terméke a Két ablakos házfal 1935-ből. Az ebben az időszakban készült vonalrajzok közös jellemzője, hogy kiragadott motívumokat ábrázolnak. Kiragadottak, vagyis magukban állnak, a valóságtól lecsupaszítva, tömegüktől megfosztva, átláthatóan (transzparensen), ahol ezt a féle dematerializálást az üres háttér, az abban való lebegés csak tovább fokozzák. A nézés (észrevevés) és a látás (gondolkodás) folyamatát mutatják e grafikák. Korabeli rajzain a fejektől, emberi alakoktól Vajda a házak és a város felé fordul. A gyűjtések főként házakat, ablakkiképzéseket, díszítő ábrákat, ornamenseket rögzítenek. Ezek az építészeti és plasztikai formák azután, akárcsak a fűzfamotívum, sokféle változatban, összefüggésben jelennek meg későbbi rajzain. A Két ablakos házfal című ceruzarajzon kiterítve ábrázolja a ház két falát.  "A sík, amelyben házai szétterülnek, a tudás nyugalmát s az érzelmek telítettségét hordozza. Érzékenyebben észleljük benne a teret, mintha a szokásos perspektivisztikus ábrázolásmóddal, a rövidülés és a fény-árnyék eszközeivel szólaltatná meg mondanivalóit" - írja Vajda-monográfiájában Mándy Stefánia.