Életrajz
1947-1950-ig Jaschik Álmos rajziskolájába járt. 1950-1952-ben a Képzőművészeti Gimnázium növendéke, mestere: Kántor Andor. 1952-ben beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol mestere: Bán Béla. Majort 1954-ben eltávolították a főiskoláról. A következő két évben az Orion gyárban dolgozott. A kor hangulatához illő munkáséletből vett jeleneteket rajzolt. 1956–ban Koffán visszavette a Grafikai Tanszékre, diplomáját megszerezte. 1967-ben minderre így emlékezett vissza: „Festőnövendék voltam a főiskolán, amíg ki nem tettek, de nem is ez volt az érdekes. Hanem, hogy egy év múlva a grafi - kai szakra vettek vissza. Véletlenségből lettem grafikus? Most már úgy látom, nem is lehetett volna másképpen. Nem is festek azóta.” Major első nagyobb lélegzetű munkája az 1957 elején készült Akasztott ember volt, ennek kiindulópontját a Köztársaság téren látott 1956-os lincselések adták.
A főiskola elvégzése után nagy érdeklődéssel fordult a rézkarc technikai megújítása felé. A Cynthia kacsája (1960) fordulópontot jelez az életműben. A technikailag rend - kívül összetett, vaslemezről nyomtatott lapon metszett, karcolt, borzolt, vízzel kevert, csurga - tott akvatintával készült elemek, valamint lágyalapba nyomott anyagdarab is megtalálható. A korszak festészetében az ún. visszakaparás vagy cuppantás technikákat (ld. Max Ernst) ültette át rézkarcba, oly módon, hogy a kép minden egyes elemét külön dolgozta fel, sőt más-más technikával, egyiket metszette, másikat karcolta, maratta. A képen belüli önálló egységek megteremtésével a pop art-os képépítkezési gyakorlatot követte, noha 1960-ban nem ismerhette az irányzat nagy művészeinek munkáit. A technikai elemzések révén jutott el a Scharf Móric emlékezete (1966) című munkához, mely a korszak főműve. Eredetileg Solymosi Eszter lett volna a középponti figura, de később Major átdolgozta. Rátalált arra a helyszínre, mely azóta egész munkásságán átvonuló legfontosabb inspiráló motívum: a temetőre. Ugyancsak 1966-ban készül el a „másik főmű", a Biboldó mosakszik, mely hosszú évekig talán Major legismertebb munkája volt. 1969-ben került sor Major „Vasarely go home" című egyszemélyes tüntetésére, Victor Vasarely budapesti kiállításának megnyitóján. 1976-ban Buchmüller Éva közös gyermekeikkel együtt a Halászszínház kivándorlását követve elhagyja az országot. Major itthon marad, magánéletének összeomlását művészi és pszichikai krízis követi, legtöbb művét megsemmisíti, ő maga pszichiátriai kezelésre szorul.
A 70-es évek elejétől készíti sírkőfotóit. Kezdetben csak a kuriozitás foglalkoztatta. Maga a sírkő tárgyilagos felvétele rejtett érdekességet, mert vagy groteszk, vagy túl édeskés hangulatot árasztva keltette fel a figyelmet. Volt azonban olyan is, amikor gondosan kiválasztott nézőpont torzította groteszkké a helyzetet. Néha a különös tárgyat emeli ki – egy labda, egy iskolatáska, néha a felirat furcsaságait, amelyet bizonyos kihagyásokkal, szövegrészletek kiemelésével manipulál.
A 80-as, 90-es években készült grafikái egyrészt azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy a művész mind erősebben vonzódik a merészen erotikus, olykor szinte pornográf képelemekhez, ráadásul, minthogy ezek a képelemek a szokásos temetői jelenetek kontextusában bukkannak fel, a képekhez valamiféle sajátosan bizarr, fekete humorral átitatott jelentésárnyalat társul. A kései grafikák ugyanakkor visszatekintő módon valamiféle reflexív távlatba helyezik az életmű összes meghatározó jegyét. Egy idő után sok jelentős művész érzi úgy, hogy mintegy emlékművet kell állítania saját pályájának és önmagának - Major esetében ez szó szerint értendő. A késői képek egyszerre reflektálnak a temetői művészet emlékműjellegére és emlékeztetnek a korábbi pályaszakaszokra, melyeken amúgy is rögeszmeszerűen ismétlődik a sírkő motívuma.
