Életrajz
Festészetének indulására nagy hatással volt Vaszkó Erzsébet (pl. Egy talált tárgy rajz-sorozat; Sárga kompozíció), Bálint Endre, Barcsay Jenő (pl. Téli táj), Vajda Lajos (pl. Ifjúkori önarckép) és Korniss Dezső (pl. Bogárkirály) munkássága.
Szemadám a Fővárosi Állat- és Növénykertben helyezkedett el, ahol 1967 és 1975 között a nagyvadak ápolója, majd főápolója lett. Szemadám ezekben az években készült néhány munkája jelzi is a nagymacskákhoz való kötődését, így például az 1971-es Tigrisszem vagy a Tigrisfej I-II. című olajfestmények. Az 1970-es évek első felében több happening és performansz résztvevője, szervezője volt. Többe között a balatonboglári kápolnateremben 1973-ban emlékezetes Azonosulási kísérletet hajtott végre. A performansz fotódokumentációját Haris László készítette, akivel többször is együtt dolgoztak. Haris készítette a dokumentumfotókat Szemadám szinte valamennyi akciója, performasza esetében (például Zenei depressziók szabadon – Harc a nyolcórás zeneidőért, szabadtéri zenés happening, 1972; Égő zsiráf akció, 1973; Utcai akció – egy becsomagolt, kitömött jávorszarvas „elvesztése"; Helyzetgyakorlatok, 1974).
A No 1 csoport legemlékezetesebb és leghírhedtebb tárlatát Szemadám szervezte. Ez volt az 1971. május 8–11. között, a Fővárosi Állat- és Növénykert oroszlánbarlangjában rendezett „munkabemutató". Az „oroszlánbarlang", azaz a műszikla belsejében lévő használaton kívüli terem kiállítás rendezésére teljesen alkalmatlan volt, de éppen ez az ellentmondásos helyzet hangsúlyozta, hogy a kiállítás résztvevői a hivatalos művészeti struktúrán kívül állnak. Olyan nagyszerű művészettörténészek álltak a csoport mellé, mint Frank János, aki az első tárlatukat rendezte, és Mezei Ottó, aki mindhárom 1971-es kiállításukat megnyitotta.
Szemadám ezekben az időkben is készített hagyományos táblaképeket, olajfestményeket. Ekkori festményei stilizált, jelszerű állatokat, sokszor madarakat megjelenítő, elvont, formatöredékeket bemutató ábrázolások, melyeknek stiláris jellemzői a redukált formák, a hangsúlyos színmezők és a határozott kontúrok. Ezek a munkái többségében a klasszikus avantgárd hagyományokhoz köthetők. Hol egészen konstruktív képszerkesztés figyelhető meg (Téli táj), de túlnyomó részben az organikus absztrakció vonulatába illeszthetők (Vörös-kék kompozíció, Madár, Tigris fej, Bogárkirály). Vannak ugyan szürreális-figurális kompozíciói is (A vörös macska háza, Sellők), illetve az ikonok és maszkok kultikus világa is felidéződik több ekkor készült művén (Szent, Ifjúkori önarckép, Keresztelő Szent János levágott feje). Ezek a szálak későbbi művészetében is továbbélnek, tematikai-stiláris kontinuitást biztosítva életművében.
1979-től gyermekek és felnőttek részvételével vezetett képzőművészeti köröket és alkotótáborokat, tartott egyéb képzőművészeti foglalkozásokat, elmegyógyintézetekben végzett művészetterápiás munkát, családsegítő központokban pedig hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok kreatív foglalkoztatását vezette. 1982-1993 között a Magyar Nemzeti Galériában működő GYIK (Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti) Műhely tanára, 1988-tól vezetője. 1992-1993-ban a Magyar Művelődési Intézet főmunkatársaként, 1998-2001 közt elnökségi tagjaként működött. 1997-1999 közt a Magyar Televízió Vizuális Művészetek Szerkesztőségének főszerkesztője volt.
Az 1980-as évek második felétől Szemdám György egész kifejezésmódja klasszicizálódik, figurálissá válik, és festési módszerét az aprólékosság, a kidolgozottság, az erős kontúrok jellemzik, miközben részben megmarad korábbi tematikáinál. Az archaizálásnak a hagyományos eszközök használatán kívül még más különböző színterei is megfigyelhetők nála. Az egyik a már említett (történelmi) múlttal mint távlattal való személyes viszony. Ide tartoznak azok a művei, amelyeken művészettörténeti toposzok vagy idézetek, esetenként ismert műalkotások parafrázisai jelennek meg, így a történelemi és művészettörténeti előképek új relációba helyezve bukkannak fel. A kortárs művészetben az effajta előképek, idézetek használata szintén szorosan kapcsolódik az archaizáláshoz.
