Életrajz
1912 és 1922 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, mesterei Deák-Ébner Lajos, Glatz Oszkár és Vaszary János voltak. 1914-ben Iványi-Grünwald Béla tanítványa volt a kecskeméti művésztelepen, az első világháború idején a Csáky utcai magániskolára járt, 1919-ben pedig Berény Róbert mesteriskolájában képezte magát tovább. 1922-ben került megrendezésre két első, karrierje szempontjából kiemelkedő jelentőségű kiállítása. Nagy elégtételként februárban a Helikon Galériában Csók, Vaszary és Rippl-Rónai mellett állították ki képeit, októberben pedig a Nemzeti Szalonban nyílt önálló gyűjteményes tárlata.
1924-től 1930-ig tánctanár volt Párizsban, itt rendszeresen kiállította műveit a Függetlenek Szalonjában. A táncórák során ismerkedett meg angol mecénásával is, akiről annyit tudunk, hogy jómódú, szabadszellemű írónő volt, s valamelyest értett a festészethez is. Mecénása a Járitztól vásárolt képeket később az angol államnak adományozta, ennek következtében a művek a Tate gyűjteményébe kerültek. 1930-ban hazaköltözött Magyarországra. 1931-ben hozta létre 13 másik festőnővel együtt a Képzőművésznők Új Csoportját. Miután visszatért Magyarországra, nyaranta Kiskunmajsán időzött. Annyira elvarázsolta az Alföld világa, hogy ezután, ha csak tehette, húga kis tanyáján töltötte a nyarakat, télen pedig másik testvérével élt pasaréti villájukban. Megszerette a párizsi évektől gyökeresen eltérő magányos vidéki létet, csodálta az alföldi életet és mindent, ami azzal járt: az állatokat, a tájat, az ottani embereket. Az Alföld ezután festményei egyik legfőbb témájává vált. Tagja volt a Képzőművészek Új Társaságának és a Société des Artistes Indépendants-nak.
Sokan festményei miatt ismerik nevét, pedig mindhárom művészeti ágban alkotott: a festés mellett profin táncolt, illetve naplójában és máig kiadatlan Mi az, ami a világot egyensúlyban tartja? című írásában megfogalmazta azokat a nézeteket, elveket, amelyeket a világ működéséről és a létezés értelméről kialakított magának. Világszemlélete, életfelfogása szoros kapcsolatot mutat a mozdulatművészet gyakorlatával, miközben mindez festészetében is megjelenik.
Járitz Józsa pályafutását a különböző életrajzi események, illetve alkotói fejlődése tükrében három, egymástól jól elhatárolható periódusra lehet tagolni, mint ahogy azt ő maga is megtette: festészetének három időszakát Ókornak, Középkornak, illetve Újkornak nevezte. Az Ókor a tanulóéveket, a Középkor párizsi korszakát, az Újkor pedig a Kiskunmajsán töltött éveket jelenti. Korai műveire még jellemző valamennyi ragaszkodás a klasszikus festői hagyományokhoz. A Párizshoz köthető Középkorban már látszik az új objektivizmus, de főleg az École de Paris hatása. Ekkoriban az egyszerűbb, dekoratív kifejezésmód felé fordult: képei kiszínesedtek, eltűntek róluk a tónusok, a fény-árnyék kontrasztok. A Párizsban látott nyüzsgő, színes embertömeg mély benyomást tett rá, egyre jobban foglalkoztatták a más etnikumból származó embertípusok, egzotikus témák. Utolsó periódusában, Kiskunmajsán pedig még erőteljesebb hangsúlyt kapott a dekorativitás, az ornamentika, illetve a tárgyak, élőlények monumentalitásának érzékeltetése, maga a tömör forma. Mindez azonban nem vezetett formai szegényedéshez, képei expresszíven jelenítenek meg egy új, néha szinte mesébe illő világot. Ezeken az alkotásain – felhasználva a Párizsból hozott tapasztalatokat – talán franciásnak nevezhető alföldi festészetet alakított ki.
A Mi az, ami a világot egyensúlyban tartja? című írásban összegzett, olykor szélsőséges gondolatai több, a korban divatos szellemi áramlat keveredését mutatják. Mindenesetre ő maga évekig tanulmányozta az időjárás és a holdfordulók kapcsolatát. A különböző természeti jelenségek alapos megfigyelése, lejegyzése után Járitz úgy érezte, rájött a világ működésének nyitjára, azokra az összefüggésekre, amelyek a nagy egész és az egyes ember, az emberi szervezet sajátosságai, az abban megfigyelhető körforgások, ciklikusságok között mutatkozik. Teóriája középpontját az évszakokban megjelenő négyesség elve képezte: ez szerinte szoros összefüggésben van a természeti jelenségekkel, az emberi léttel, sorsfordulatokkal, az ember fizikai működésével. Véleménye szerint ez az elv mindenben tetten érhető. A kissé kezdetleges, naiv, néhol túlzó eszmerendszer egyetlen megemlített forrása az 1941-ben Selvarajan Yesudian által írt Sport és jóga című könyv, melyből főképp a Nappal és a Holddal kapcsolatos gondolatokat vette át.
Járitz későbbi, 30-as években készült, frontális pozícióban ábrázolt női portréi szintén érdekes, az eszmei háttérhez kapcsolható részleteket mutatnak. A képek felületét szinte teljesen kitöltő, magabiztos, zavarba ejtő tekintetű, stilizált nőalakjai mögött természethez közeli, síkszerű növényi motívumok vagy a Föld mintázatát idéző háttér látható. A női tematika és az organikus elemek használata összeköthető Járitz teóriájának azzal a fontos és mind a feminizmus, mind a steineri antropozófia sajátosságait magában hordozó megállapításával, miszerint a nő reprezentálja a Föld ciklikusságát és testesíti meg a mindenség tulajdonságait.
