Budapest & Balaton

(1850 - 1980)

Ismertető

Budapest & Balaton a magyar képzőművészetben

 

A fényképezőgép feltalálása előtt is a képek a múlt megismerésének egyik fontos forrása. Kiválóan szemléltetik a tájak, városképek változásait, a művészeti és műszaki műveltség fejlődését, az életmód, a viselet, a lakáskultúra alakulását. A festői fekvésű, történelmi tájakat és városokat mindig is szívesen festették a festők.

 

A Balaton festői

 

A Balaton varázslatos szépsége, környékének történelmi múltja először költőinket, íróinkat ihlette alkotásra, immár több mint két és fél évszázada. A felvilágosodás korának költője, a dalgyűjtő Pálóczy Horváth Ádám, a Balaton első poétája adta a tónak a büszke ,,Magyar Tenger" nevet. 

 

A 19. század első felében, nemzeti festészetünk kibontakozása idején, mikor még irodalmunk szárnyalásával aligha vehette fel képzőművészetünk a versenyt, már megjelentek a Balaton első rajzolói. Leíró jellegű, elbeszélő rajzaikban, finom acélmetszeteikben és litográfiáikon a tó környékét, elsősorban a várromokat ábrázolták. Egyike-másika pontos részletezése folytán ma már szinte ,,helytörténeti okmány" számba vehető. Az utazgató festők, akik érdekes motívumokat kerestek, a Balaton-környéki várakra, főként Kisfaludy Sándor regéi nyomán figyeltek fel. Valószínűleg arra is számítottak, hogy a már megénekelt várromokról festett képeik majd hamar megtalálják az utat a közönség szívéhez (Petrich András, Johann Martin Schömer).


A várak mellett érthetően Füred ábrázolása volt a leggyakoribb a reformkorban, és a század ötvenes éveiben, hiszen Füred a központ, az egyre fejlődő fürdőélet vonzó színtere. Itt rendezték az első Anna-bált, a Horváth-ház kisasszony leányának tiszteletére. Wesselényi Miklós, a későbbi árvízi hajós, először itt úszta át a Balatont, Füredről Tihanyba. A füredi szép épületeket, a „savanyúvízi sétányt", a fürdőélet jellegzetességeit nemcsak Szerelmey Miklós Balaton Albumának naivan kedves kőrajzaiban találjuk meg, hanem a század ötvenes éveiben a legjelesebb veduta festőink munkái között is (Libay Károly, Rudolf Alt, Szerelmey Miklós).

 

A 19. század közepén, a romantikus tájfestészetünk kibontakozása idején – a sok finomvonalú rajz, könnyed vízfestmény, kőnyomat és metszet után –, megszületett az első nagyszabású balatoni tájkép: Brodszky Sándor: Vihar a Balatonon nagyméretű olajfestménye, amelyet 1851-ben állított ki a pesti Műegylet kiállításán. Brodszky élete végéig hű csodálója maradt a Balatonnak, heroikus hangvételű képeiben, néha patetikusan, de mindig érzelemgazdagsággal vall a tó igézetéről.

 

Történelmi festészetünk virágzása idején, az 1850-es és 1860-as években a nemzeti szellem ébrentartásában, a jobb jövőbe vetett remény élesztésében a hazai tájak, történelmi múltunk levegőjével áthatott vidékek, várak ábrázolása is nagy szerepet játszott, sőt romantikus tájfestészetünk fejlődésével jelentősége erősödött. Ebben a vonatkozásban tehát különösen érdekesek a balatoni témájú tájképek is. Ligeti Antal egyik legérettebb, legkitűnőbb műve Balaton témájú: a Magyar Tudományos Akadémia Kisfaludy terme számára 1870-ben festett A Balaton Szigliget vár romjaival, amelyen a szigligeti öböl a györöki „Szépkilátóból" tárul legszebben elénk. Molnár József már idős korában választotta témájául a Balatont, 1884-től több mint egy évtizeden át, festette hűségesen és szerepelt balatoni képeivel a Műcsarnok tárlatain. Telepy Károly hosszú évtizedeken át festette a természet ezernyi változatosságát, hegyvidéki vagy vízparti tájakat, s gazdag sorozatát a Balaton vidékének. A Balaton környéki várak ábrázolásában (Szigliget, Sümeg), melyeket 1890-es évek végén festett, nem csupán a táj romantikus hatású látképét adta, hanem az architektúra hű rajzára is törekedett; ezeken nyoma sincs az olyan fajta párás festőiségnek, mint néhány más balatoni képén, ahol majdnem plein aires, atmoszférikus hatások vannak (Badacsony). Reissmann Károly Miksa már a fiatalabb generációhoz tartozott, de felfogása romantikus tájfestőinkhez kapcsolta. Főként Ligeti Antal alkotásaival mutat tájfestészete rokonvonásokat. Mindkettőjük művészetében közös: keleti utazásaik témája, a kidolgozás végtelen gondja, a sima, aprólékos megjelenítés.

 

A 19. század második felében a Balaton igazi festője Mészöly Géza, akinek művészete a realista magyar tájképfestés megszületését jelentette. A Balaton rejtett, ismeretlen szépségeit fedezte fel: a tó ezernyi részletének s a partján élő szegény halásznép életének, halásztanyáknak, nádasoknak, vadmadaraknak szelíd hangú festője. Mészöly a magyar tenger festő-poétája, a paysage intime, a bensőséges tájábrázolás legkitűnőbb magyar képviselője. Néhol a vízparti párát is érzékeltette, máshol a part szélén mosó asszonyokat, a halásztanyákon ácsorgó alakokat a megvilágítás szürkévé tompító szórt fényével fonta be (Balatoni halásztanya; Balaton partján, Mosó nők).

 

Festészetünkben az ébredező realizmus, a szabadtéri festés Mészöly működése nyomán az ,,új hívők" egész seregével gazdagodott. A századforduló idején, hazánkban, a plein air festés népszerűvé válásával festőink nagy számban fedezték fel újra és újra a Balaton vidékét. Deák-Ébner Lajos az 1890-es évek elején Kenesén festette a halászok és a nádas, zsombékos partnak még civilizációmentes életét. Kenesén akkortájt egész kis kolónia festett együtt, csupa jó barát: Deák-Ébner Lajos, Aggházy Gyula, Nádler Róbert, s a kitűnő építész és festő Schikedanz Albert. Aggházy naturalista tájképeket festett, Nádler Róbert a Balaton mindig változó tükrét nemcsak olajképeiben, hanem főként gyorsan, biztos ecsettel festett akvarelljeiben örökítette meg. Valentiny János is a múlt század utolsó évtizedeiben szerepelt balatoni témájú képeivel a Műcsarnok kiállításain. Mészöly követői között említhetjük, képeiben a Balaton környéki népélettel is szívesen foglalkozott.

 

A hazai plein air festészet nagy úttörőjét, a Majális festőjét, Szinyei Merse Pált idős korában igézte meg a Balaton szépsége. A fonyódi parton 1916 és 1917 között töltött néhány hetet a betegeskedő művész, ahol egészségileg felfrissült, és mintegy tíz képet festett. A Balaton a fonyódi partról című derűs hangulatú, világos színskálájú festménye is ekkor született. Az impresszionizmus egyik jeles hazai képviselője Perimutter Izsák is többször megfordult a Balatonnál, Berényben festette a Balaton partján mosó nők című oldott festőiségű, finom színhatású képét.

 

A 20. század első évtizedeiben Rippl-Rónai József másfél évtizedes párizsi, majd hazai, kaposvári, pesti működése során beérkezett, ünnepelt festőként számolt be késői pasztelljeiben a siófoki strandélet színességéről, piktúrájára jellemző franciás artisztikummal, vonzó könnyedséggel. Vaszary János Balatoni képeinek legjavában nem a fürdőélet elevenségét, színes kavalkádját, hanem erőteljes, lendületes formaadású vázlataiban a halászok nehéz munkáját ábrázolta. 1926-ban kapta élete egyetlen monumentális megbízatását, a tihanyi Biológiai Intézet falképének elkészítésére. Az intézmény kívánsága szerint nagyméretű panneau-jában a Balaton víz alatti életét, állat és növényvilágát, mint valami nagy akváriumot festette meg. Izgalmasabbak azonban azok a monumentális igényű akvarelljei és olajképei, amelyeket már nem a megrendelő, hanem saját maga elképzelése szerint festett. Iványi Grünwald Béla a húszas évek elején tért vissza nyaranta Somogyba, és haláláig minden évben néhány hónapot töltött lellei nyaralójában. Balatoni élményeiből oeuvre-jének értékes ciklusa született. A lellei sárga falú, nagy kertben megbúvó műterem sok képének tárgya, de leginkább a tó vize, zivatarban, napsütésben, reszketegen csillanó fényözönben sugallja festői meglátásait., Csók István hosszú párizsi tartózkodása után itthon letelepedve, az 1910-es évek közepétől töltötte rendszeresen Balatonaligán családjával a nyarait. Művészetének igen termékeny időszakát jelentik ezek a balatoni hónapok. Egyik legszebb és legjellemzőbb alkotása is itt készült: a Keresztapa reggelije. Balatoni tájképeiben nemcsak a tó nyugodt tükrét festette, a viharfelhős eget, a színekben dúskáló, tarajosodó hullámokat, a szivárvánnyal ívelt Balatont is megörökítette. Kunffy Lajos is a somogyi part szülötte volt. Festészetének témája: a falusi élet és a somogyi táj volt. A Balatonhoz leginkább Lellére járt át Somogytúrról. Hermann Lipót az 1920-as években festette természethű Balaton-parti képeit.

 

A Balaton ábrázolásával a legszorosabban Egry József, a 20. sz.-i magyar festészet kiemelkedő, eredeti hangú, drámai erejű mestere forrott össze. Fiatalkori műveinek kivételével egész munkássága a Balatonhoz kötődött. Keszthelyen és Badacsonyban találta meg művészetének, egész alkotó életének értelmét. Nem a természeti látvány aprólékos ismétlését tartotta festészete céljának, hanem a párát, a levegőt, a mindent magába szívó, csodálatos reflexektől remegő atmoszférát akarta kifejezni. A tájat, az embert, a vízben álldogáló teheneket, a szerkezetre való leegyszerűsítéssel, csupán körvonalak jelzésével, expresszív erővel formálta meg. Képeit sajátos, önmaga által kikísérletezett olaj-pasztell technikával festette, először vékonyan rakta fel rajzpapírra az olajfestéket, aztán pasztellel folytatta és fejezte be, sem hamvas, sem nem zsíros, hanem hol áttetsző vagy reflexeivel világítva színeződő. Egy üveglap volt az asztalán, azon keverte a festéket, régi kicsit elkopott ecsettel szeretett dolgozni. 

 

Kétségtelen, hogy Egry fényittas festészetének hatására a napnak és víznek csodálatos színjátéka vált a modern Balaton-festészet főtémájává. A Balaton szerepe mindinkább nőtt az újabb magyar piktúrában: ami eleinte csak témaválasztásban jelentett eltérést másfajta tájfestészetünktől, a harmincas-negyvenes évektől már természeti élményeink jellegében, sajátos festői problematikájában is „balatonivá" lett. A mind közvetlenebb kapcsolat kialakulását a Balatoni Intéző Bizottság kezdeményezésére a kultuszminisztérium által létesített ún. balatoni ösztöndíjak is segítették. Ezeket az ösztöndíjakat a festők a Balaton melletti gondtalanabb festői munkálkodásukra, évente néhány hónapra kapták. Kifejezetten balatoni művésztelep, a nagybányai vagy a szolnoki, kecskeméti, szentendrei művésztelephez hasonlóan nem alakult, minden festőművész maga kereste meg önmaga számára a Balaton-környék pazar festői lehetőségeiből, ami saját művészi felfogásának, egyéniségének megfelelt.

 

Cserepes István számára igen termékeny volt a Siófokon és Tihanyban eltöltött néhány hónap. A második világháborúban fiatalon meghalt Szabados Jenő merészen lobogó akvarelljei Tihanyban születtek. A tomaji öbölben és Badacsonyban festette néhány optikai frissességű képét Szobotka Imre, amelyek tiszta világos színükkel, kiegyensúlyozott nyugalmukkal hatnak. A fiatal Hincz Gyula a kubisztikus formaadást expresszionista kifejező erővel egyesítette nagyméretű Badacsonyi táj című képében. A fény és levegő vibrálását próbálta megragadni a Füredhez hű Halápy János, aki közel öt évtizeden át festette minden évszakban a tó vitorlásokkal ékes sima tükrét vagy viharos hullámzását. Budán és Füreden is tartott fenn műtermet a harmincas évektől. Technikája a pointilistákra emlékeztető, kis foltokban, vonalakban rakta fel a színeket: a rózsaszíneket, halványlilákat, világoskékes-zöldes árnyalatokat. Tihanyban töltötte élete utolsó termékeny évtizedét Vass Elemér, akinek lírai hangulatú festészete nem csupán a Balaton hullámzását, színköltészetét, de csendéleteinek változatosságát is megörökítette. Többnyire papírra festett, alla prima alapozás nélkül, kizárólag olajfestéket használt, általában hígan kezelve — úgyhogy egyes festményei akvarellként, gouacheként hatnak. E technikával érte el azt a könnyedséget, üde, friss hatást, mely művészetének ezt a korszakát jellemzi. Festészete oldott, de a lazán, egymás mellé rakott tiszta színek mögött mindig érződik a szerkezet logikája. Fenyő A. Endre a szepezdi part krónikása volt, gazdag sorát festette az ötvenes-hatvanas években drámai erejű, szaggatott ecsetkezelésű, mély koloritú balatoni képeit.

 

Noha állandó jelleggel működő művésztelep a felszabadulás óta sem alakult a Balaton partján, a 20. századi művészeink legtöbbje megfordult szép tájain, vannak, akik nyaralójukban vagy műtermükben évente hosszabb időt is tölthettek. A tó pazar panorámája, mozgalmas élete, mindig változó fény- és színeffektusa megihlette Boldizsár Istvánt, a nagybányai művészet legjobb tradícióit folytató idős mesterünket is, akinek mindig a természettől inspirált festészete a Balatonnál új meglátásokkal gazdagodott. Siófoki, földvári, tihanyi vagy zánkai képeinek a hatvanas években alkotott színdús sorozatában egyaránt megragad a mélykék ég és szürkésfehér, haragos hullámok kontrasztja, az azúrkék vízen a napfény szikrázó játéka és a távolban a vitorlások felcsillanó fehérsége. Élvezettel, derűs örömmel festi a tájadta gazdag benyomásokat.

 

Basilides Sándor a harmincas évektől, jóformán megszakítás nélkül festi balatonalmádi képeit: a ködös, párás víztükröt, a parkot, a vörösberényi domboldalon épült kis falut, műemlék templomaival, a fűzfői öblöt, a viharos tó tajtékos hullámzását. Fáradhatatlanul járt évtizedeken át a Balatonhoz, és készítette természethű, derűs színvilágú képeit Barabás Gizella. Nyerges Pál képeiben a káptalani part, az almádi Öreghegy szőlői és nyaralókkal megtűzdelt lankája tűnik fel. Bényi László csopaki nyaralója körül festette a tájat a rá jellemző élénk piros, sárga, zöld dinamikus erejű színkontrasztokkal, pasztózusosan.  Gulyás Jenő is Csopak szerelmese volt, életművének nagy részét itt festette. Csebi Pogány István finom tónusú vízfestményeiben Arácson örökíti meg a víztükör fátyolos ezüst páráit, az arácsi, füredi hegyek napfényes gyümölcstermő lejtőit, az őszi szántás barnás-vöröses színeit. Csáki Maronyák József is a Balatonvidék legjobb ismerői közé tartozik. Tihanyban festi a tó violás hajnalait, a holdfény ezüsthídját, a frissen sarjadó tavaszi nádas zsenge zöldjét, az ősz barna-sárga-vöröslő pompáját, a halászok életét.

 

Bartha László művészete valójában a Balatonnál érett egyénivé. Egy évtizedig élt Tihanyban, és az Apátság múzeum-épületében levő műterméből a tengerré táguló Balaton páratlan látványa tárult elé. Képeinek tárgyául gyakran választotta a téli zordságában is szép, befagyott víz tükrét, vagy a tihanyi Belső-tónál jeget vágó, jeget hordó alakok megfestését. Szentiványi Lajos a Balaton-környéki présházak, szüretek, virágzó mandulafák látványát friss, oldott festőiségű képeiben őrzi. Állandóan Keszthelyen élt Mikus Gyula, aki számos találó aspektusban rögzítette a tó világát, az olvadás ezüstös fényeit, a nyár végi Balaton érett színhangulatait. Takáts Gyula versei mellett, színes ceruza-kréta rajzaiban vallott a Balaton embereiről és csodáiról. Udvardi Erzsébet Badacsonyon telepedett le, és lírai hangulatú balatoni képein a gyöngéd szépség és tisztaság utáni vágyakozás ragadja meg a nézőt.

 

Budapest képeken

 

Az önmagáért való városkép (veduta), melyet a rajta látható történelmi nevezetességű épületek kedvéért, vagy egyszerűen csak a látvány érdekessége, szépsége, híre miatt rendeltek meg a megbízók, a 18. század eleje óta népszerű műfaj. A reformkori Pest és Buda még viszonylag szerény városok voltak: utóbbi még nem rendelkezett elég történelmi épülettel, a gyorsabb tempóban épülő Pest pedig akkor túlságosan modernnek és kimondottan festőietlennek tűnt. A korszak legszebb vedutáit Rudolf Alt (aki az 1840-es években többször is járt Pest-Budán) és Barabás Miklós festette. 1843-ban Barabás több akvarellt is készített a pesti Duna-partról.

 

A kiegyezés után Magyarországon alábbhagyott az ötvenes évekre és a hatvanas évek elejére még jellemző, honismereti láz. Az érdeklődés a múltról a jelen felé fordult. A Deák-generáció vezető egyéniségei most minden energiájukat az ország és a főváros modernizálására fordították. Óriási irodalma van a budapesti városfejlesztés klasszikus korszakának, melynek során a három egyesített kisváros (Pest, Óbuda és Buda) modern nagyvárossá vált. Párizs Haussmann-féle urbanisztikai reformja és a bécsi Ringstrasse építkezései egyaránt mintaként szolgáltak Budapest fejlesztésénél, és évtizedekre meghatározták a városépítési koncepciókat. Így a városkép-festés a következő évtizedekben válságba jutott.

 

Az új városkép típusa Párizsban született meg, és szorosan nyomon követte a város modernizációját. A francia impresszionisták egyik fő témája volt a nagyvárosi élet, az új boulevard-ok, pályaudvarok, a szórakozáshoz kapcsolódó új helyszínek.  

 

Magyarországon a hetvenes években a nem túl népes festőgárda legnagyobb tehetségei monumentális állami megrendeléseken dolgoztak, a történelmi és a portréfestészet aktuális, de hagyományos feladatait látták el. A magyar kismesterek érzelem- és gondolatvilágát pedig jórészt a müncheni realista zsánerfestés iskolája, vagy az ottani tájképfestészeti hagyomány formálta, amiből kimaradt a modern, városi, urbánus témák iránti vizuális érzékenység kifejlesztése. A vedutafestő hagyomány nem volt müncheni sajátosság, s különösen nem a modern nagyváros teremtette helyzetek, helyszínek festőiségének felfedezése. A Magyarországról a hatvanas, hetvenes években hozott ideavilág és világszemlélet úgyszintén a vidéki tájhoz kötötte a festők érzelem- és gondolatvilágát. Hazatelepedvén, továbbra is a vidéki Magyarországon keresték a festői témát, nem pedig a nyüzsgő, túlzottan új és prózai Budapesten.

 

A városatyák sok mindenről igyekeztek gondoskodni, pótolni azt, aminek egy lassú, folyamatos fejlődés során spontánul kellett volna kialakulnia. Az ő érdemük volt egy városképsorozat életre hívása is.   A Budapest Főváros Tanácsa mellett 1880-ban létrehozott Fővárosi Képzőművészeti Bizottság kezdeményezte 1883-ban, hogy „a főváros szebb pontjait” olajfestményben örökítsék meg. A beérkezett pályázók között volt Molnár József, Feszty Árpád, Balló Ede, Tölgyessy Arthur, Györök Leo György, Lechner Gyula.

 

A nyolcvanas évek közepén a pályázattól függetlenül is született Budapestről néhány kép, amit „korszerűnek” lehet nevezni. Bruck Alajos hosszú párizsi tartózkodása alatt a naturalista festésmód mesterévé érlelődött. 1885-ben készült nagyméretű festménye az Alsó-Dunapartról (a Petőfi térnél) korai főműve. Ez a helyszín már Barabás óta kedvenc témája volt a városkép-festőknek, de időközben rengeteget változott. Bruck később is festett városképeket Budapestről, ami közül a legtöbb „piackép” (A Dísz téri piac, A Döbrentei téri piac, A Szentháromság téri piac). A helyszín szinte mellékes rajtuk, fő témájuk a piac forgataga, a zsánerfigurák. Kellemes, visszafogott színviláguk, anekdotikus részleteik tették népszerűvé őket a századvégen. Háry Gyula legszívesebben a Tabán görbe utcáiról készített akvarelleket. A New York palotát vagy az egykori Nemzeti Színházat ábrázoló festményei közelebb állnak az impresszionisták városfestészetéhez. Háry a nagyváros építettkörnyezetet kulisszaként jelenítik meg csupán, a nagyvárosi nyüzsgés és a nyilvános tér funkcionális használatának az érzékeltetése kerül elôtérbe. 

 

A századforduló hazai plein air festőire nemigen hat Budapest. Tájat és falut festenek, vagy ha néhanapján mégis várost, akkor vidéki kisvárost, a művészkolóniák nyári fészkeit, Nagybányát, Kecskemétet, Szolnokot, s nagy ritkán néhány álmos, ódon vidéki városkát, mint Vácot vagy Besztercebányát. A Budapest-ikonográfia hiányának az okait nem a város szépségének vagy izgalmasságának a hiányában, hanem másutt, a modernitással való kapcsolat és a budapesti identitás vállalásának a problematikusságában kell keresni.

 

Scheiber Hugó, Schönberger Armand, Derkovits, Dési-Huber, Vaszkó Ödön, Klie Zoltán, Simon György János, Illés Árpád, Duray Tibor, Paizs-Goebel Jenő, Fenyő A. Endre, Varga Hannah 

kapcsolódó műalkotások

Szökőkút (1965)

Rózsavölgyi

15,000 USD

Csopak - Balaton (1920)

Basch Árpád

5,000 USD

Dombos táj (1940)

Endresz Alice

9,000 USD

Budapest látképe (1920)

Unknown artist

9,000 USD

Budapest (1934)

Jaschik Álmos

6,000 USD

Balatoni tájkép (1932)

Éless István

3,000 USD

Badacsony látképe Boglárról (1932)

Hallósyné Nágel Ida

2,000 USD

Pasaréti templom (1939)

Tibai Takács Jenő

2,000 USD

A Bazilika (1940s)

Unknown artist

3,000 USD

kapcsolódó művészek

Bor Pál

(1889 - 1982)

Művész megtekintése

Basch Árpád

(1873 - 1945)

Művész megtekintése

Hallósyné Nágel Ida

(1898 - 1941)

Művész megtekintése