Életrajz
1914-1915-ös tanévben beiratkozott a bécsi K. u. K. Graphische Lehr- und Versuchsanstalt grafikai intézetbe, ahol már a 19. század végétől tanították a fotózás (akkori) technikáit, közben cinkográfiával foglalkozott egy üzemben. 1917-ben behívták katonának és a temesvári 61-es gyalogezreddel a doberdói fronton harcolt, így tanulmányait meg kellett szakítania. A háború után, 1918-ban néhány hónapig a budapesti Iparművészeti Iskola hallgatójaként, mestere Haranghy Jenő volt. 1919-ben Bécsbe utazott azzal a szándékkal, hogy Johannes Itten magániskolájában tanuljon, de Itten Weimarba távozása miatt az iskola megszűnt. 1920-ban rendezte meg első kiállítását, mely a háború nyomorúságairól szólt. Megismerkedett Uitz Bélával és Berény Róberttel, s a Der Sturm körüli művészcsoport törekvéseihez szegődött. 1920–1923 között Weimarban a Walter Gropius által vezetett Állami Bauhaus művészeti iskola fémműves szakának volt hallgatója. 1923-tól Kolozsvárott és Nagyszebenben litográfiával foglalkozott, festett és fotózott is, 1926-ig. Kiadta Élettudomány címmel a természetes életmóddal foglalkozó lapját. Ekkor Johannes Itten tanárnak hívta meg Berlinben alapított új művésziskolájába, a Moderne Kunstschuléba (1929-től Ittenschule), ahol egészen 1934-ig oktatott. 1933 körül Moholy-Nagy Lászlóval együttműködve reklámgrafikákat készített. 1933-ban grafikai munkásságával bemutatkozott Utrechtben és Hágában. 1934-ben visszatért Magyarországra, Budapesten telepedett le, az 1930-as évek második felében a Goldberger Gyár textiltervezője lett. Kassák Lajos Munkakörének munkásművészeit is tanította. 1946 és 1949 között a Nagymaroson működő Nagy Balogh festőiskola és népi kollégium szervezője és igazgatója volt. Tagja volt a Szocialista Képzőművészek Csoportjának is. 1949–1962 között a Képzőművészeti Főiskolán tanított, művészgenerációk nőttek fel keze alatt.
Művészete nem sorolható egyetlen stíluskategóriába sem. Kezdetben az avantgárd és a Bauhaus szellemisége hatotta át grafikáit, tárgytervezését. Weimarban töltött időszakának első felében réz, vörösréz és ezüst kombinációjából készített vázákat, kannákat. 1922 körül keletkezett fémtárgyai (elektromos szamovár fémből és üvegből, szórtfényű állólámpa) már a modern formatervezés irányába mutatnak. Egyik legkorábbi fennmaradt munkája az Öreg nő című, finom hidegtűrajza némi szecessziós jelleget is mutat. Az 1920-as évek elejétől festett. Az évtized második felétől festészetét szigorúbb, mértanias formavilág és keményebb képszerkezet jellemzi. 1928–1930 közötti alkotásain a tárgyi formák körvonalait elmosódottabbá, szürreális hatásúvá teszi a belsejükből sugárzó fény. 1934 körül kialakult egyéni festői stílusa, amely a nagy, összefoglaló formákon alapult, később víziós, szürrealisztikus vonásokkal bővült. 1934–45 között állandóan járta a vidéket, s a hazai és a környező embereket és tájakat festette, Szentendre, Zebegény és a Dunakanyar környékét. Tájképfestészete is megváltozott, erőteljes kontúrokkal formálta meg a látványt. Táj- és csendéletképei mellett kedves témája volt a fizikai munkát végző ember mozgásának ábrázolása. Az 1940-es évektől kemény, kétkezi munkát végző emberek: a kohómunkások, kovácsok realista ábrázolása vált egyik kedvelt témájává, üzemekben festett. Ekkor alakult ki erősen konstruktív szerkezetű, ugyanakkor dinamikus, erős kontúrú művészete, mely alakos kompozícióiban monumentális hatásúvá teljesedett. Az ötvenes évek második felétől pályája végéig nagy szerepet kaptak életművében a tájképek és csendéletek, így a Tenger sorozata, mely egy időben indult a nemzetközi ökológiai mozgalmakkal. Az 1960-as évektől éppúgy alkotott játékos, a nonfiguratív eszköztárból vett elemeket is felhasználó, ritmikus hatású kompozíciókat, mint virágcsendéleteket vagy örökérvényű szimbólumokra épülő műveket. Festészete az hetvenes évektől játékosabbá vált, újra nagyobb szerepet kaptak benne az elvont, ritmikus formák. Műtermében oktatott is, és növendékeinek műterem kiállításokat rendezett.
Pap Gyula alkotó művészetének egyik fontos része a fényképezés. Korán, még gyermekként készítette első felvételeit Bécs környékén, majd az I. világháború alatt, katonaként. Weimari tanulmányait befejezve, 1924-ben a Dél-Alföldön és a Bánátban készített fotósorozatot, s itt keletkeztek „szociografikus” képei, melyeken temesvári emberek (magyar, román, sváb, cigány) életmódját örökítette meg. 1926–1933 között a berlini Itten Schule tanáraként az úgynevezett Bauhaus-fotózást gazdagította. 1934 elején Magyarországra visszatelepülve a Dunakanyar, Palócföld és az észak-balatoni hegyvidék, Csopak, Szigliget szőlőművelő embereit fotózta, majd festészeti témáival párhuzamosan az ipari munkásság, főleg a kohászat fotózása felé fordult. Utolsó képein, az 1960-as években a természet veszélyeztetett egyedeit, fákat, vizeket, sziklákat ábrázolt. Fotóművészetét posztumusz egyre növekvő nemzetközi elismerésben részesítik, kiállítások, kiadványok teszik egyre ismertebbé.
