Életrajz
1917 és 1920 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Balló Ede, Pécsi-Pilch Dezső és Réti István növendéke volt, majd 1922 és 1924 között a Szolnoki művésztelepen Fényes Adolf mellett dolgozott. Többször járt Párizsban tanulmányúton. 1920-tól szerepelt kiállításokon, a KUT és UME tagja. 1929-től az 1940-es évekig Szentendrénélt és alkotott. 1936-ban és 1943-ban Zebegényben festett, 1939-ben pedig Olaszországban tett tanulmányutat. A második világháború alatt alatt munkatáborba került, s ott készült vázlatfüzeteit a Magyar Zsidó Múzeum őrzi. 1948-tól Nagymarosra járt festeni, és az ő kezdeményezésére alakult meg a Nagymarosi művésztelep. 1929–34-ben kollektív kiállítása volt az Ernst Múzeumban, 1961-ben pedig a Műcsarnok kamaratermében rendezték meg emlékkiállítását.
A 20-as évek elején művészetére a legnagyobb hatást a nagybányai plein-air festészet hagyományait közvetítő Réti István, illetve Szolnokon Fényes Adolf művei gyakorolták. Újabb impulzust adtak számára az 1927-ben kezdődő párizsi tanulmányutak, a francia festészet, különösen Matisse alkotásai és a keleti (perzsa, hindu) művészet. 1927-1934 között festészetében a klasszicizálóan tiszta vonal és a színfoltok dekoratív hatású elrendezése játssza a főszerepet. Az École de Paris-hoz kapcsolhatók ebben az időben készített portréi – különösen leggyakoribb modelljéről, feleségéről készített képei, önarcképeinek sorozata, aktábrázolásai, dekoratív tájképei és harsogó színekből költött reprezentatív virág- és gyümölcscsendéletei. E művekkel szerepelt a progresszív művészegyesületek, a Képzőművészek Új Társasága és az Új Művészek Egyesülete kiállításain. A 30-as évek közepétől megszűnt a grafikai elem túlsúlya, a lapos színfelületek; s egy tárgyiasabb, testesebb, burjánzó korszak kezdődött festészetében. E festői törekvések fokozatosan vezetnek át a 40-es, 50-es években Zebegényben és Nagymaroson alkotott posztnagybányai felfogású, impresszionisztikus tájábrázolásokhoz.