Életrajz
1916 és 1919 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Ferenczy Károly, majd Réti István tanítványa volt. 1919-ben Perlrott Csaba Vilmossal a kecskeméti művésztelepen dolgozott, 1920-ban Nagybányán telepedett le. Először a kolozsvári Erdélyi Szalon kiállításán jelentkezett egy tájképpel 1921-ben. Egyéni kiállítása Nagybányán nyílt meg a Berger-cukrászdában 1925-ben, melyet tovább vitt Kolozsvárra, Aradra. 1925-27-ben Párizsban dolgozott, ahol többek között Chagall, Picasso és Foujita volt hatással művészetére. 1932-ben a kolóniáról kizárt baloldali fiatalok tanítását vállalta el. 1932-37 között Bukarestben élt, utána visszaköltözött Nagybányára. 1944-ben deportálták.
Eleinte a nagybányai impresszionizmust vallotta magáénak, de Párizsban Foujita szinte grafikai vonalhálói és Gauguin dekoratív színmezői egyaránt nyomot hagytak művészetén. Bányászai, szántóvetői, gyümölcsszedői leegyszerűsített voltukban is hangsúlyosak, freskótervei a társadalmi festészet felé tájékozódó Mattis Teutsch Jánossal, emblematikus munkásábrázolásai Ferenczy Noémi, távolabbról Dési Huber István művészetével mutatnak rokonságot.
Kezdeti kompozícióin a figura majdnem mindig egyedül szerepel, később mind gyakrabban a tájba helyezi alakjait, de sohasem fest olyan képet, ahol az ember csak része a természetnek, dekoratív színfolt vagy kompozicionális kellék. Párizsi éveiben s azután itthon az aktkompozíciók dominálnak, ritkán a táj vagy a csendélet. Aktjai átlényegültek, szinte testetlenek, időtlenek, misztikusak, mégis passzívak és sohasem erotikusak. Műtermi stúdiumai után a meztelen nőalakok tájba kerülnek, és többalakos kompozíciókká állnak össze. A harmincas évek elején gyökeres fordulat következik be életművében, témái a munkás, a bányász, a kubikos, az elesettek lesznek. Kompozíciói (különösen linómetszetein) egysíkúak, a perspektívát teljesen mellőzi, az alap most is fehér (gyakran gipsz alap), de a kontúrok keményebbek, a színek komorak, az alakok nehéz küzdelmet, reménytelenséget fejeznek ki. Ugyancsak ebben a periódusban egyes képein kezdi elhagyni a kontúrt, alakjait enyhén plasztikus sziluettben festi, s kezd feltűnni a táj, a perspektíva. A szín most is kevés, többnyire kissé tónusos fehér, s a legsötétebb barna és sötét okker.
A harmincas évek második felétől képei nagyobbak és színesebbek. Festményeinek harcos mondanivalója többnyire a munka és a természet szépségének hirdetésébe oldódik. Élete utolsó szakaszában vissza-visszatér az impresszionizmushoz, tájat fest az Izvorán vagy intérieurt, ritkán csendéletet. Emellett kisebb kompozíciókat készít, kéthárom figurával, amelyeken az erős színkontrasztok dominálnak, az alakok
stilizáltak, kevésbé plasztikusak, mint előző képein, a táj alig jelzett. Ezeket a képeit hasonlítják legtöbbször a Gauguinéihez.
