Üvegablak-terv (1927)

Nagy Sándor neve és tevékenysége elválaszthatatlanul összekapcsolódott a gödöllői művészteleppel. Nagy és Körösfői-Kriesch Aladár erőfeszítései és művészeti elképzelései alakították ki a magyar szecesszió egyetlen szervezett társulása, a gödöllői telep arculatát. Azt vallották, hogy „az élet minden megnyilatkozásának művészi tartalmat kell adni”, és hittek a művészet életújító, megtisztító szerepében. Nagy Sándor 1890-ben kétéves ösztöndíjat kapott Rómába, majd 1892-ben Párizsba ment és beiratkozott a Julian Akadémiára, Visszaemlékezéseiben írja, hogy a művészet feladatát kutatva elmerült Tolsztoj és az evangéliumok olvasásába. Továbbá Mednyánszky nyomán itt találkozott a Rose- Croix- (Rózsakeresztes) csoport tevékenységével és az angol preraffaelita-mozgalommal. Nyaranta hazalátogatott, közben bejárta Erdélyt és megismerte az erdélyi művészetet. 

Hét évi párizsi tartózkodás után, 1900-ban Nagy Sándor végleg hazatért. 1902-ben feleségül vette Kriesch Aladár húgát, Laurát. Házasságkötésük után Nagy Sándor szignójában megjelent felesége nevének kezdőbetűje a harmonikus élet- és munkaközösségük elve fényében. Veszprémben telepedtek le, és ekkortól számítható Nagy Sándor szecessziós művészegyéniségének kibontakozása. William Morrishoz hasonlóan Nagy szinte mindennel foglalkozott: grafikával, freskófestéssel, üvegablak-tervezéssel, plakettmintázással, bútor, bőrtárgyak és faliszőnyeg tervezésével egyaránt. Széles körű tevékenységének éltető közege a gödöllői telep volt. Szerveződése 1902-től kezdődött, amikor Kriesch Aladár a községben letelepedett. Nagy Sándorék 1907-ben költöztek át Veszprémből Gödöllőre. Céljuk nem valamely festői módszer kimunkálása, hanem egy sajátos erkölcsi-esztétikai elveken nyugvó közösségi élet kialakítása volt. A népművészet ihletése központi szerepet játszott Nagy Sándor és a gödöllőiek munkásságában.

1900-as években készült műveiben a népies, magyaros téma az uralkodó. Nála nem egyszerűen a népművészet ornamenseinek beépítéséről, hanem inkább dekoratív felfogásban előadott életképekről volt szó. Műveiben a népi téma tartalma kitágult, s szociális kérdésekkel is összekapcsolódott. Társadalomkritikáját bonyolult, szimbolikus formákban fogalmazta meg. Gödöllőre költözése új fejezetet nyitott művészetében. Munkái az úgynevett „magyaros szecesszió” legjelentősebb fejezetét alkotják. Az új magyar művészet megteremtésének útjait egyrészt a szimbólumalkotás magyar és egyetemes jellegének összekapcsolásában, másrészt a hazai historizmus már meglevő tartalmának és formavilágának dekoratív-szimbolikus átdolgozásában látta. Nagy Sándor grafikusi karaktere, irodalmias-illusztratív felfogása minden művére rányomta bélyegét. Az úgynevezett magyaros szecesszió fénykorában, a tízes években készültek Nagy Sándor monumentális falképegyüttesei. Hatalmas megbízásokat teljesített.

A gödöllői telep további fejlődésének a háború vetett véget. Lakói szétszóródtak, 1920-ban meghalt Kőrösfői-Kriesch Aladár. A háborús évektől Nagy Sándor művészetében egyre nagyobb szerepet játszott az akvarell és a pasztell. Alapító tagja volt a Magyar Akvarell- és Pasztellfestők, továbbá a Magyar Grafikusok Egyesületének. A húszas évek második felétől, a nagybányai hagyományhoz kapcsolódó posztimpresszionista mesterekhez hasonlóan, fényproblémák foglalkoztatták, és a posztszecesszió vezető mestere lett. Akvarelljeiben friss természetélmény és misztikus hangulatok rögzítője.

 

A fenti Üvegablak-terv (1927) feltehetőleg egy budapesti fürdő pályázatára készült és a szecessziós szimbolizmus egyik példája. Kétoldalt mai és a mitológiai idők ruháiban ülnek a vízpartján az időtlen szépségű nők, akár a szirének, és akik a tekintetünket a fenti Gorgóhoz (talán épp Medúza?) vezetik. A szenvedélyes vonaljátékot a dekoratív összképre törekvés hangsúlyozása váltja fel.
 

A Nagy Sándor monogramjával ellátott rajz egy szecessziós, közösségi fürdő tervéhez készült.