Életrajz
Nagy Sándor (Németbánya, 1868. május 18. – Gödöllő, 1950. március 14.) magyar festő és grafikus. Annak a művésztípusnak a megtestesítője volt, aki az anakronizmust is vállalva, hűséggel kitartott az ifjúkorában megtalált eszmények mellett. A szecesszió programjának megfelelően a művészet több ágát is művelte. Körösfői-Kriesch Aladárral a gödöllői művésztelep egyik alapítója. A művésztelep az angol Arts and Crafts Movement („művészetek és mesterségek mozgalma”) szellemisége nyomán hozták létre a gödöllői művésztelepet, amelynek működése a művészetek és a mesterségek tradicionális egységén alapult. Kettejük erőfeszítései és művészeti elképzelései alakították ki ennek a magyar szecesszió szellemében létrejött egyetlen szervezett társulásnak az arculatát. Ruskin nyomán vallották, hogy „az élet minden megnyilatkozásának művészi tartalmat kell adni", s hittek a művészet életújító, megtisztító szerepében.
Nagy Sándor 1868. május 18-án a Veszprém megyei Németbányán született. Apja gazdatiszt volt. Mivel pusztán laktak és így nem tudott volna iskolába járni, igen korán elkerült hazulról: Veszprémben, Győrött és Budapesten tanult. Két évig az Országos Mintarajziskolában Székely Bertalan kedvelt tanítványa volt. (Székely őneki írta a művészetfelfogását és moralizálást tükröző leveleit, amelyekben a művészet embernevelő szerepét hangsúlyozta, s ezek Nagy Sándor művészetében termékeny talajra találtak.) Székely késői műveinek dekorativitása, „színes, vonalas új beszédje" is a tanítvány művében teljesedett ki.
1890-től két évig ösztöndíjas Rómában. Későbbi írásaiból főként a kalandos utazások, a bohém nemzetközi társaság mindennapi élete felől olvashatunk. A Palazzo Veneziában osztrák és magyar festőkkel élt együtt: (Rudolf Pacher, Troll, Paczka Ferenc, Balló Ede, Körösfői-Kriesch Aladár voltak a társai. Utóbbival itt kötött életre szóló barátságot. Együtt tanulmányozták a plein air festésmódot, valamint a preraffaelitákkal újra az érdeklődés középpontjába került olasz kora reneszánsz mestereket.
1892-ben Párizsba indult, s beiratkozott a Julian Akadémiára, ahol korábban már több magyar (Ferenczy Károly, Csók István, Iványi-Grünwald Béla) is megfordult. Ezidőben Rippl-Rónai József és Mednyánszky László tartózkodott Párizsban. Az itt töltött időt a 20-as években készített “Párizsi Emlékek” című tollrajz-sorozatában idézte fel újra, a világ minden részéről ide sereglett fiatal festők bohém világát, diákbálok forró hangulatát. Később azt írta, hogy a rue de Copenhague 8. sz. alatti műtermében, a művészet feladatát kutatva elmerült Tolsztoj és az evangéliumok olvasásába. A francia szecesszió, az „art nouveau" egyik legjelentősebb fóruma, az Art et Décorotion folyóirat által meghirdetett plakátpályázaton sikeresen szerepelt. Rajzainak lendületes, merész vonaljátéka már elárulja a tanulótársak által is elismert rendkívüli rajztehetségét.
Személyiségére - a korszak népszerű és hatásos mozgalmai közül - elsősorban a Rose Croix (Rózsakeresztes)-csoport tevékenysége volt jelentős.[1] Erre Mednyánszky hívta fel a figyelmét, misztikus-szimbolikus tartalmakkal telített formanyelvük közelebb állhatott Nagy Sándorhoz, mint a gauguini szintézis vagy a Nabis-mesterek újszerű festőisége. Párizsban a preraffaeliták kiállításai nagy sikert arattak. Tulajdonképpen Nagy Sándor is itt ismerkedett meg a mozgalommal: William Morris és Burne-Jones művészetével. A preraffaelitákat Körösfői-Kriesch Aladár és a későbbi gödöllői művészek is fő példaképként tekintették. Párizs nagy barátságkötések színhelye is volt. Itt ismerte meg Leo Belmontét, aki később Gödöllőn a szövőiskola legjobb kivitelező mestere lett.
A párizsi évek során többször hazatért vakációra Boér Jenő diódi kúriájára, ahol Kriesch nyaranta dolgozott. Itt ismerkedtek meg a magyar századforduló művészeire oly nagy hatást gyakorló erdélyi népművészettel. 1897-ben Tudor-Harttal együtt járták be Erdélyt, aki az angol háziipari mozgalomra hívta fel figyelmüket.
A párizsi évek meghasonlással végződtek. A pezsgő művészeti élet, a törekvések sokfélesége „bábeli zűrzavar" érzését keltették benne. Bár visszaemlékezéseiben csupán morális meghasonlásról ír, műveiben azonban a miszticizmussal szorosan összefonódott szimbolista hatások erősen érezhetők. 1900-ban, hétévi párizsi tartózkodás után, Ráth György hívására - aki az 1900-as párizsi világkiállítás magyar anyagának előkészítésével bízta meg - végleg hazatért. Hazatérését követően két év múlva feleségül vette Kriesch Aladár húgát, Laurát. Veszprémben telepedtek le, s ekkortól számítható Nagy Sándor szecessziós művészegyéniségének kibontakozása. A William Morris (1834-1896) által először megvalósított új művész-kézműves ideálnak sajátja a sokoldalúság volt. Nagy Sándor is szinte minden műfajban dolgozott. Hosszú élete során grafikával, freskófestéssel, plakettmintázással, üvegablak tervezéssel, bútor, bőrtárgyak és faliszőnyeg tervezésével egyaránt foglalkozott.
A művészet megújításának vágya nála is összekapcsolódott az élet „esztétizálásának", és a művészet embernevelő, társadalmat formáló feladatának gondolatával. Ez az etikai igényesség és tartalom szokatlanul erőteljesen jelentkezett nála. Ezért - a tartalom elsődlegessége következtében - művei sokszor irodalmias, illusztratív jellegűek, formálásuk nehézkes, s kompozíciójukat nem mindig sikerült dekoratív egységbe foglalni.
A gödöllői telep, amelynek szervezése 1902-től kezdődött, széles körű tevékenységének éltető közegévé vált. Körösfői-Kriesch Aladár megvásárolta a németeleméri gyár szövőszékeit, s Guillaume Margit szövőnőt is Gödöllőre hívta. Nagy Sándor pedig megnyerte Leo Belmontét, egykori társát, aki a párizsi tanulmányai után 1905-ben családjával együtt hosszú időre itt talált otthonra. Nagy Sándorék a Medgyaszay István építész tervezte műteremházuk befejezésekor, 1907-ben költöztek át Veszprémből Gödöllőre. A telep életének és mindennapjainak formálói Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor voltak. Kriesch Ruskin nyomán kialakított művészeti nézetei és Nagy Sándor tolsztojanizmusa szellemi egységbe fogta az itt élő és ide látogató művészek baráti társaságát. Céljuk nem valamely festői módszer kimunkálása, hanem egy sajátos erkölcsi-esztétikai elveken nyugvó közösségi élet kialakítása volt. Itt a szövőiskola volt a központ, de a faliszőnyeg-tervezés mellett minden más műfaj is otthonra talált körükben. A különböző felfogásokat képviselő alkotókat – és rendszeres művészlátogatóikat - összekapcsolta egy általánosnak nevezhető dekoratív stilizálásra való törekvés és a népművészeti inspiráció befogadása.
1909 fontos dátum a gödöllői telep életében. A Nemzeti Szalonban rendezett csoportkiállításukon a nagyközönség is megismerte az itt dolgozó művészeket és alkotásaikat. Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor mellett Zichy István, Raáb Ervin, Undi Carla, Juhász Árpád és Sidló Ferenc szerepelt még a kiállításon. Kialakult a későbbiekben is mindig visszatérő jelzőjük: „magyar preraffaeliták". Az ünnepélyes bemutatkozás után folytatódtak a kolónia és a szövőiskola hétköznapjai. Az egykor ott jártak emlékezései szerint a szövőnők, az Iparművészeti Főiskola néhány szövést tanuló hallgatója s az itt lakó vagy ide látogató művészek ideális közösséget alkottak.
A húszas években Nagy Sándor a posztszecesszió vezető mestere volt. Több kiállításon sikerrel szerepelt, így a lipcsei nemzetközi kiállításon (1927-ben), a firenzei grafikai kiállí¬táson (1928-ban). 1927-es londoni bemutatkozásán, valamint 1931-es műcsarnokbeli gyűjteményes kiállításán gazdag és változatos életművének nagy része a nyilvánosság elé került. A húszas és harmincas években készült, többnyire elpusztult freskói azonban stílusának megmerevedését, akademizálódását mutatják (Horthy Miklós-kápolna, Ferenc József kollégiumi kápolna oltárfala). A korabeli kritika kiemelte a gödöllői volt premontrei főgimnázium számára készült „Hadak útján” című faliképét, amelyen visszatért korábbi műveinek időtlen-legendás fogalmazásmódjához.
A művésztelep további fejlődésének az első világháború vetett véget. Lakói szétszóródtak. Leo Belmonte családjával együtt visszatért Franciaországba. Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor a háború alatt az 1914-ben alakult Céhbeliek társaságának alapító tagjai közé tartozott. A háború vége után a gödöllői telepet nagy veszteség érte, 1920-ban meghalt Körösfői-Kriesch Aladár. Tanítványai és a Gödöllőre visszatérő Remsey Jenő új társaságokat szerveztek, amelyekben Nagy Sándor már nem vett részt; a posztszecessziónak az előbbiekkel rokon, de saját útját folytató mestere maradt.
Feleségével tovább vezették a szövőműhelyt. Szőnyegeikben megőrizték a megmunkálás gondosságát, a növényi festékek színösszhangjának finomságát. Hazai megrendelés híján sokat dolgoztak külföldre. A figurális szőnyegek száma megcsappant. Kiemelkedik közülük az „Assisi Szent Ferenc és az Eucharisztikus kongresszus” tiszteletére készült gobelin.
A háborús évektől Nagy Sándor művészetében egyre nagyobb szerepet játszott az akvarell és a pasztell. Alapító tagja volt a Magyar Akvarell- és Pasztellfestők-, továbbá a Magyar Grafikusok Egyesületének. A húszas évek második felétől, a nagybányai hagyományhoz kapcsolódó posztimpresszionista mesterekhez hasonlóan, fényproblémák foglalkoztatták. Akvarelljeiben friss természetélmény és misztikus hangulatok rögzítődtek. Kezdettől hirdetett tanító-oktató programjának jelentős fejezetét alkotta főiskolai tanársága. 1934-ben hívta meg a Képzőművészeti Főiskola, s tíz éven át tanította itt a freskófestés Cennino Cenni - és Kriesch-féle módszerét, valamint a gobelin- és mozaikkészítést. Grafikája ebben a korszakban is meglepetésekkel szolgál. A “Párizsi emlékek” és „a Szerelem”-ciklus összefüggő lapjain a századvég tartalmi-formai problémáihoz tért vissza, felújítva korábbi törekvéseit.
A második világháború idején hitet tett az egyetemes európai kultúra s annak - még ha némiképp anakronisztikusan is, de megőrzött - harmonikus világképe mellett. A pesterzsébeti freskók (1938-41), valamint az 1942 és 1943 között készült hatalmas méretű „csornai plébániatemplombeli freskó” igazi értékét is csak akkor mérhetjük fel, ha átérezzük a bennük megtestesülő morális példaadás jelentőségét.
Még a pesterzsébeti templom kifestése előtt készültek el a “pacsirtamezei templom üvegablaktervei”, de itt a falfestményeket már tanítványa, Vandrák Irén fejezi be 1946-ban. Nagy Sándor ez évtől komolyan betegeskedett. Dolgozni nem tudott, támogatást nem kapott, s így néha orvosságra sem telt. 1950. március 14-én bekövetkezett halálának hírét még a napilapok sem közölték. Gödöllőn temették el.
