Gedő Ilka

1921 - 1985

Életrajz

Tizenegy éves korában kezdte el rajzolást, és füzeteinek nagy része fennmaradt. 1939-ben néhány hónapig Gallé Tibor szabadiskolájába járt, 1939-1942 között Erdei Viktor magánnövendéke; 1942-1943-ban Örkényi Strasser István magániskolája révén részt vett az Országos Magyar Izraelita Közmûvelõdési Egyesület (OMIKE) kiállításain. A Gedõ-család 1944 nyarán a gettóba kényszerült. Szerencséjükre rokonaikkal együtt maradva, túl élték a vészkorszakot (nem így Ilka egykori tanárai, Gallé, Erdei vagy Örkény Strasser, akik mind odavesztek). 1945 szilveszterén megismerkedett Bíró Endrével, majdani férjével,aki bevezeti a háború utáni Budapest szellemi életének egyik legjellegzetesebb és legizgalmasabb szellemi körébe, a Budapesti Dialogikus Iskola közösségébe. A társaság két központi alakja Szabó Lajos és Tábor Béla volt. A részvevõk egy sajátos, szinkretikus elmélet-rendszert igyekeztek kidolgozni, amely abuddhizmustól egy átesztétizált marxizmusig, a kabbalától Schopenhauerig, a keresztény misztikusoktól a teozófiáig, s tovább, a freudizmusig és a kortárs természettudományok legfrissebb tapasztalatáig ölelt és elegyített magába eszméket, s amelyben a képzõmûvészetnek kivételes szerep jutott. 

 

Az 1945-1946 telétõl 1949 õszéig vezetõ három és fél év Gedõ Ilka életének és pályájának legsűrűbb és talán legsúlyosabb periódusa. Három sorozata készült ekkor: a gettó-rajzok (1945-1949), a Ganz-gyári sorozat (1947-1948), az asztal-rajzok (1947-1949). A gettóban érzékeny ceruzarajzokon örökítette meg a létezés peremére kényszerített családok hétköznapi életét, gyerekek, öregek magányát, kiszolgáltatottságukat. Kis méreteik ellenére hasonló súlyú munkák a II. világháború korából, mint Henry Moore légitámadás-rajzai. 1947-től legfontosabb témája önmaga. Megdöbbentõen nagy számban készült ceruza és szénrajza, pasztellje döntõ változást jelez: mintha maszkot öltene magára, maró mazochizmussal kortalannak láttatja magát. A korábbi grafikák finoman összeszõtt vonalait ritkább, hosszabb, durvább rornamentálisnak tetszõ szálak váltják fel, s feszültté, indulatossá válik az ábrázolás. Egy fájdalmasszerep-játék életveszélyes dokumentumai ezek, melyekben a ”mûvésznek levés”, mûvészként élés morális, mentális és praktikus esélyeirõl van szó. A szakirodalom Giacomettinek az ötvenesévek közepén vagy Antonin Artaud-nak 1945-ös önarcképeivel von párhuzamot. A magyar képzõmûvészetben az ilyen típusú önarcképeknek még évtizedekig nem lesz párja, s csak majd Major János, késõbb Baranyay András, más szempontból pedig Hajas Tibor mûveiben kap akaratlan visszhangot. Ebben az időszakban készült néhány olyan, viszonylag nagy méretû rajz is, melyek megelõlegezhettek valamiféle kiutat, váltást. Egy aránytalannak tetszõ asztalka vagy állvány szolgált témaként, egy keskeny, állandóan szem előtt lévő asztal. És mivel állandóan szem előtt volt, fokozatosan kibontakozott belőle a látvány mindennapos csodája és metamorfózisa. Az asztalon lévő tárgyak, a ráeső fény, saját árnyéka - ezernyi apró módosítást hajtanak végre rajta. A vonal ezeken a lapokon sohasem körvonal, lehatárolás, hanem mindig tovább mozdul, számtalan irányba szalad, s amint elindul, titkos energiákat szabadít fel - mintha nyári napfény karcolta volna játékos nyomait a papírlapokra. 

 

Bálint Endre azt írja, hogy „1949-ben Gedő Ilka minden átmenet nélkül abbahagyta művészi ténykedését, és senki sem értette meg a krízist teremtő okokat." Tizenhat éves kísérteti csönd következett, amelyet első magyarországi önálló (műterem-)kiállítása után tört meg 1965-ben, amelyen Bálint rendezett számára. Az újrakezdés első művei az úgynevezett „elvont porték" voltak. A Rottenbiller utcai baráti körben, az Európai Iskola egykori tagjait rajzolta. A kihagyott évek alatt többször megfogalmazódott benne, hogy valakit teljes egészében jellemezhet testtartása, pillantása, egy-egy mozdulata. Szinte kivétel nélkül „ősrajzok'' után festett. A kiválasztott „ősrajz" - valójában hirtelen támadt ötletei kis fecnikre firkált első vázlata - léptékarányos nagyításban a legkisebb változtatás nélkül került vászonra. A végleges képen nemcsak a papírfecnire skiccelt témát, de az ősrajz minden elemét egyenrangú motívumként festette meg: a papírfecnik letépett vagy lyukacsos széleit, a rajtuk lévő vonalhálót, a rájuk írt utasításokat. Az ősrajz a képi ötlet elnevezése, ha úgy tetszik, memoriter, amely képes felidézni azt az illékony, villódzó látomást, amely eredetileg felködlött benne, s amelynek önmaga csupán töredéke, alegysége. párhuzamosan dolgozott számos képen, és talán ez az egyik oka annak, hogy minden kép keletkezését egy adott képhez kapcsolódó napló rögzíti: a művész saját maga számára rögzíti a kép megkomponálásával kapcsolatos összes spekulációját. Ha egy képet félretett, egy időre eltette a hozzá kapcsolódó naplót is, és ha elővett egy még nem befejezett képet, átolvasta az adott képpel kapcsolatban korábban készített feljegyzéseit. Gedő Ilka nagyon jól ismerte színek és szín effektusok hatását. A színek keverése nem találomra történt, hanem egy bizonyos színárnyalat kikeresésével. Egy-egy alapszín kartonlapra festett színváltozatai külön-külön dobozokban voltak elhelyezve. Gedő számára a színek a fény tettei és elszenvedői (Goethe) voltak, nem pusztán anyagi, hanem szellemi létezők is, eleven lények (Cézanne), amelyekkel kapcsolatba léphetett. 

 

1969-1970-ben Párizsban alkotott, a Galerie Lambert két festményét szerepeltette egy kollektív tárlaton. 1980-ban retrospektív kiállítása nyílt a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban. ezután életében hazájában még egyszer, 1982-ben a budapesti Dorottya utcai galériában rendeztek tárlatot. A nyolcvananas évek végén több tárlata volt Glasgowban (1987, 1989), a kilencvenes években New Yorkban (1994, 1996, 1997). Itthon életmű-kiállítását 1987-ben a Műcsarnokban, 2004 végén a Magyar Nemzeti Galériában tartották meg.  Művei megtalálhatóak - többek között - a British Múzeumban, az Israel Museumban, a düsseldorfi Museum Kunstpalast vagy a berlini Kupferstichkabinett gyűjteményében, a buffalói Albright-Knox Art Gallery-ban és a bécsi Albertina grafikai gyűjteményébe. 2016-ben a művész huszonegy önarcképe bekerült a braunschweigi Herzog Anton Ulrich Museum  (HAUM) rajzgyűjteményébe.

 

 

 

Felhasznált Irodalom: artportal; Hajdu István-Bíró Dávid: Gedő Ilka művészete. Gondolat Kiadói Kör Kft., Budapest, 2003.

 

Related artworks

Szentendrei táncoló kislány (1949)

Gedő Ilka

4,560,000 HUF

Kék függöny, borospalack (1949)

Gedő Ilka

5,700,000 HUF