Életrajz
A Képzőművészeti Főiskolán 1928-tól Vaszary és Csók növendéke, festészetet tanul. 1931-től néhány éven keresztül Csók tanársegédje. Nem kerül egyik mestere hatása alá sem, egyéni formavilág jellemzi festményeit, széles ecsetkezelés, derűs, világos színskála, határozott dinamizmus, mozgalmasság és nagyvonalúság.
1932-ben szerepel először az Ernst Múzeum kiállításán festményeivel és még az évben elnyeri a Székesfőváros festészeti díját. 1934-35-ben római ösztöndíjas. Folytatja festészeti tanulmányait és bejár a római Szépművészeti Akadémiára, ahol Ferrazzi mestertől freskófestést is tanul. A freskó nagyvonalú stílusa felel meg leginkább az aprólékos részleteket kerülő, lényeget kereső és a lehető legegyszerűbb formákra törekvő művészi látásmódjának. Rómában váratlanul felhagy a festészettel és nagy meglepetést kelt tömör, az egyiptomi szobrászatot idéző szobraival. Feltűnő, hogy festményeiben nem fedezhető fel semminemű plaszticitásra való törekvés. Elmondható, hogy született szobrász, és ez a szobrászösztön végig ott rejtőzik benne. Minden előtanulmány nélkül válik érett szobrásszá. Római éveiben erősen hatnak rá az antik eszmények és leszűri ezek tanulságait. A harmincas évek egyik legsikeresebb fiatal szobrászává válik.
A szolnoki művésztelepen Aba Novák szellemi köréhez tartozik, barátságuk mindvégig jelentős hatást gyakorol a fiatalabb pályatársra. Itt mintázta a Kubikost, a Kucsmás fejet, az Aba Novák-mellszobrot, amelyekkel páratlan sikert aratva elnyerte a Székesfőváros Ferencz József-díját. Első műveiben a kő a kedvelt kifejező anyag, későbbi nagy pályázatokon - elnyerve a Madách-emlékműre és a Luther-emlékműre szóló megbízást - mint bravúros készségű bronzszobrász mutatkozott be.
A Kukoricamorzsoló című körtefa dombormű nyitja meg faszobrainak sorát, és ez az alkotás eredeti felfogású domborműstílusának kiindulópontja. A kő mellett legkedveltebb anyaga a fa lesz. Az apai örökség mellett ezt a vonzódást megerősíti, hogy a főiskola előtt asztalossegédként dolgozik, segédlevelet szerez és a nehéz főiskolai évek alatt is asztalosmunkával keresi kenyerét és biztosítja tanulmányi költségeit. Élete nehéz korszakának állít emléket az Asztalos című domborművével. Domborművei akár kőből, akár fából készültek, körplasztika hatását keltik, oly mértékben mélyíti, vési alá, vágja be a motívumot az anyag síkjába.
Kezdeti naturalizmusa egyre erősebben változik a sommás, nagyvonalúan összefogott portrékon (Önarckép, Aba Novák-portré) és az egyalakos figurákon keresztül (Kubikos, Szentes) a több alakos kompozíciókig és bonyolult szerkezetű domborművekig (Tehénitatás, Kukoricamorzsoló stb.). Ennek a korszaknak az eredményei a Munka című, építőmunkásokat ábrázoló kompozíción, a pannonhalmi Szent Istvándomborművön és a Magyar Golgota című művén mérhetők le.
A harmincas években érdeklődése az egyházművészet témái mellett egyre erősebben fordul a népi élet, a magyar sors, a dolgozó emberek élete felé. A háború után részt vesz a közéletben, a modern művészetért küzd az Új Művészek Egyesülete, majd a Rippl-Rónai Társaság alelnökeként. Békásmegyeren művészeti közösséget szervez és nagy kedvvel dolgozik.
1949- 50-ben ösztöndíjas évei színhelyén Olaszországban él családjával. 1950- ben érkezik a Dél-Afrikai Unióba, először a kulturáltabb Fokvárosban (Cape Town) telepedett meg, majd az üzleti központban, az ország legnagyobb városában, Johannesburgban. Művészetének inspiráló forrása a földrész természeti gazdagsága, a bennszülöttek élete és szokásai. Mohó érdeklődéssel és a rá jellemző türelmetlen lelkesedéssel járja be és fedezi fel ezt a hatalmas és gazdag országot. Zululand, Lesotho, Transkei törzsei között személyiségének varázsával át tudja hidalni az európai fehér ember és a vonakodó fekete modellek ellentétét. Szüntelenül rajzolja, tanulmányozza a törzsi népviseleteket, szokásokat, az új etnikum szépségeit, anatómiai sajátosságait.
Spontán rögtönzései mellett, ebben a korszakban az erősen túlfűtött expreszszív plasztikai kifejezés jellemzi (Afrikai dobos), az afrikai lényeg keresése, a mozgások, ritmusok foglalkoztatják. Egyre stilizáltabbá váló figuráival a nonfiguratív ábrázoláshoz jut el. Az új otthonában talált szobrászi anyagokban új jelentések hordozóját fedezi fel, új élményeit ezekben fogalmazza meg. Az elefántcsont, a kő, a bronz és más fémek, a műanyagok és az egzotikus fák mellett érdeklődése egyre inkább a csak Dél-Afrikában honos féldrágakövek felé fordul. (Malachit, szodalit, aragonit, rózsakvarc, rajzos jáspis, Transzválade, stichtit stb.) Nonfiguratív, elvontabb ábrázolásai hosszú küzdelem eredményeként jönnek létre.
Munkássága beágyazódik a kortárs művészet törekvéseibe (Gabo, Pevsner, Hepyforth stb.). A természetelvűség monumentális realizmusától eljut az expreszszív, konstruktív hangváltáson át a leegyszerűsített, nagyvonalú anyag-forma harmóniáig.
Szerepelt az 1970-ben megrendezett műcsarnoki kiállításon, ahol a külföldön élő magyar művészek mutatkoztak be, és az 1982 decemberében megrendezett Tisztelet a Szülőföldnek című hasonló kiállításon. Számos művét őrzik magyar és világhírű külföldi köz- és magángyűjtemények, számos műve díszíti köztereinket és áll külföldi tereken. Munkássága a XX. századi magyar művészetnek is maradandó értéke.
